23. fejezet Lorin

Damien szemszög

Mikor odaértem, nagy meglepetés várt. Megláttam Lorint és… Caroline-t?

Közben hallottam a fejemben Nate figyelmeztetését, hogy ők majd hátulról támadnak.

Gyorsan átváltoztam és vártam a megfelelő alkalmat.

- Kérlek ne bántsd őt! – hallottam meg szerelmemet.

- Nyugalom, ő is látni fogja a műsort! Megvárjuk míg szépen ideér és akkor… - kapta el hirtelen Caroline, erre már nem tudtam nyugton maradni.

- Nem kell rám várnod Caroline, itt vagyok. – léptem eléjük – Ne mert hozzányúlni Lorinhoz! – morogtam – Tessék itt vagyok neked én.

A következő pillanatban egyszerre több minden történt. Hallottam a fejemben Nate hangját:

- Most!

Majd láttam, ahogy Caroline hirtelen megmerevedik és ellöki magától Lorint, aki nekiesett egy fának és összeesett.

- Lorin! – üvöltöttem, és mit sem törődve Caroline-nal futottam Lorinhoz.

- Lorin, édes térj magadhoz. – szólongattam miközben felemeltem. Csak ekkor vettem észre, hogy a feje is vérzik és a lába között is.

- Ne! – kiabáltam. – Lorin!!!

- Damien, Damien! Figyelj rám! – hallottam meg Nate hangját. Nem tudom mennyi ideje szólongatott, én csak Lorint láttam magam előtt.

- Damien, el kell vinni Lorint a kórházba! Gyere elviszlek! – ez a mondat térített végleg magamhoz. 

Caroline-t már nem láttam sehol csak egy tűzrakást.

Nate-tel elkezdtünk futni Lorin kocsijához, mivel az volt legközelebb. Hála az égnek beindult.

Nate vezetett, míg én Lorinnal hátra ültem és szólongattam.

- Lorin, szerelmem térj magadhoz. Nem hagyhatsz itt édes, azt nem bírnám ki! Nélküled semmi vagyok… kérlek.

A kórházban, az orvos közölte, hogy azonnal meg kell császározni Lorint, különben elveszítjük a babákat.

Kint várakoztunk Nate-tel – mivel nem engedtek be – mikor megjelentek a többiek.

Mindenki itt volt, a lányok, Luc és Max, még a szüleim is, bár nem tudom őket ki értesítette.

- Hogy van? – kérdezték szinte egyszerre.

- Most császározzák, többet nem tudok, de még mindig nem tért magához, ezek a hülye orvosok meg nem akarnak beengedni hozzá! – róttam tovább köreimet a folyosó padlóján.

- Damien, - hallottam meg anyámat – nyugodj meg, Lorinnak és a babáknak is szüksége lesz rád!

- Nem tudok megnyugodni, amíg nem tudom meg, hogy Lorin jól van-e! – folytattam tovább a folyosó koptatását.

Nem tudom hány óra múlva – nekem éveknek telt – megjelent egy orvos és közölte, hogy a babák jól vannak és ha szeretnénk az újszülött osztályon megnézhetjük őket.

- És Lorin hogy van? – vágtam közbe.

- Még kómában van. Minden a következő két napon múlik.

- Bemehetek hozzá? – kérdeztem egyből.

- Igen, de csak egy ember jöhet be. – felelte szigorúan az orvos.

Szörnyű látvány volt a gépek között fekve, sápadtan látni szerelmem. Óvatosan megfogtam a kezét és magamban imádkoztam, hogy térjen magához.

Lorin szemszög

Elnyelt a sötétség. Nem tudtam mozgatni egyetlen tagomat sem. Néha mintha meghallottam volna Damien hangját, de a következő pillanatban már csak a csend vett körül.

Hiába szerettem volna válaszolni egyszerűen nem bírtam.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak abban reménykedtem, hogy nem haltam meg. Szerettem volna látni a gyerekeimet, ráadásul ha meghaltam, akkor ők is. Így magamba mondogattam, hogy nem halhatok meg.

A hasam iszonyúan fájt, mintha kitéptek volna belőlem valamit. Aztán egyszer csak meghallottam valamit.

- Lorin édes itt vagyok, kérlek harcolj, harcolj értem… értem és a gyerekekért. – A gyerekekért?

- Itt várunk rád! Mindenki itt van. Fel kell hogy ébredj, még nem döntöttük el mi lesz a gyerekek neve. Én nélküled nem tudom eldönteni…Gyere vissza hozzám...

Tudom szemét vagyok, hogy itt hagyom abba, de nem véletlen. Kb. még két-három fejezet és befejezem ezt a történetet!