19. fejezet Előjelek

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy most teszem csak fel a fejezetet!

Damien szemszög

Amint észrevettem Lorint a földön feküdni, már futottam is hozzá. Kisebb tömeg gyűlt össze körülötte, pedig nem volt nagy a vendégsereg. Nekem mégis úgy tűnt, mintha soha nem érnék oda hozzá.

- Lorin, Lorin édesem! – guggoltam le mellé és öleltem magamhoz.

- Ki kellene vinni a levegőre. – szólalt meg mellettem Gaby.

- Rendben! – emeltem fel karomba szerelmemet – Nate, Cora ne haragudjatok, folytassátok nyugodtan, Lorin is biztos azt szeretné.

- Nem megvárunk… - válaszolt Cora.

- Cora ne, ez a ti napotok, és lehet, hogy orvoshoz is kell vinni, ha pedig miatta elhalasztjátok, magát fogja hibáztatni.

- Rendben, de szólj, ha kell segítség. – szólt Nate.

- Persze. – mosolyogtam rá, vagy legalább is megpróbáltam.

Gyorsan kivittem a levegőre Lorint, aki kezdett magához térni. Kint leültem vele egy padra, és csak akkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül, anyám egyből utánunk jött.

- Hogy van? – kérdezte.

- Kezd magához térni. Lorin, Lorin, édesem! – simogattam meg az arcát.

- Damien. – motyogta. – Mi történt? – próbált körbenézni.

- Elájultál az oltár felé menet. Jól vagy? – néztem rá aggódva.

- Igen… jaj istenem tönkretettem az esküvőt! Szegény Cora és Nate…

- Nem történt semmi kicsim, nyugodj meg. Senki nem haragszik rád, inkább mindenki miattad izgul. Biztos jól vagy? – kérdeztem meg újra.

- Igen. – mosolygott rám immár felülve. – Biztos csak az izgalom, meg a levegőhiány.

- Rendben. – adtam egy puszit az arcára.

- Hozzak egy pohár vizet édesem? – kérdezte anyám Lorint.

- Nem kell köszönöm, inkább menjünk vissza. Nem szeretnék lemaradni. – mosolygott rám.

- Rendben. – mosolyogtam vissza – De ha valami gond van, vagy újra szédülsz azonnal szólj!

- Oké. – csókolt meg, majd húzott vissza a templomba.

Lorin szemszög

Hirtelen elsötétedett előttem minden, aztán már csak arra eszméltem, hogy Damien finoman szólítgat.

Elájultam! Ráadásul nem ez az első!

Damiennek nem mertem elmondani, de mostanában sokszor szédültem meg. Bár mondjuk elájulni eddig még nem ájultam el.

Arra gondoltam, biztos a sok dolog miatt, ami mostanában történt velem, de most már kezdek megijedni.

Magamban el is döntöttem, hogy ha még egyszer előfordul, elmegyek az orvoshoz. Remélem semmi komoly!

Az esküvő további része, vidáman telt. Végig tomboltuk az éjszakát és hajnalban fáradtan feküdtünk le.

Bár kicsit zavaró volt, hogy Damien egy pillanatra sem mozdult el mellőlem és állandóan megkérdezte, hogy érzem magam.

Láttam rajta, hogy nagyon megijedt és féltett, így nem is szóltam rá, csak mosolyogtam és biztosítottam, hogy minden rendben.

Rendben is voltam egészen másnap reggelig. Arra ébredtem ugyanis, hogy hánynom kell, méghozzá rögtön.

Épp hogy kiértem a WC-re, mikor is kiadtam magamból mindent. Hála az égnek Damien nem ébredt fel az egészre. Érdekes módon, amint megszabadultam a „felesleges dolgoktól” egyből jobban éreztem magam, mintha mi sem történt volna.

Csak azt nem értettem, mitől lehetek rosszul?

Szédülés, ájulás és most már hányás is!!!

Abban a szent pillanatban, amint ezt végig gondoltam, leesett.

Szédülés, ájulás, hányás és most, hogy végig gondoltam négy napja késik is.

Uram atyám terhes vagyok! 

A következő pillanatban sikítottam egy nagyot és elkezdtem ugrálni örömömben a fürdőszoba közepén.

Damien pár másodpercen belül berontott a mosdóba és mint egy eszeveszett nézett körbe.

- Mi történt? – kérdezett rá, miután megállapította, hogy élek.

- Add a kezed! – vágtam rá.

Bár még soha nem erőltettem, hogy látomásom legyen, reménykedtem, hogy most sikerül magától is.

Nem is tévedtem, csak épp nem azt láttam, amit vártam.

Damien láttam, egy folyóson járkálni idegesen, mintha kórházban lett volna. Majd azt láttam, hogy szerelmeskedünk egy számomra ismeretlen szobában.

Hát ez nem sokat segített!

- Lorin, mi a baj? – kérdezte most már idegesen.

- Lehet…

- Mi?

- Lehet, hogy terhes vagyok!

Damien szemszög

Istenien sikerült az esküvő. Jó volt látni Corát és Nate-t ilyen boldognak.

Csak egy kis gond akadályozta meg boldogságom. Nagyon aggódtam Lorinért. Igaz azt mondta jól érzi magát, ráadásul éreztem is.

Mégis féltettem.

Nem tudom mit kezdenék, az életemmel, ha elveszteném. Nem bírnék nélküle élni.

Próbáltam nem gondolni erre, mégis a tudatalattimba mindig visszalopózott.

Reggel Lorin sikoltására ébredtem. Mikor rájöttem, hogy a mosdóból hallottam a hangját, már futottam is, mint egy eszelőst. Szerencsére semmi baja nem történt, legalább is úgy láttam.

- Mi történt? – kérdeztem ijedten.

- Add a kezed! – ragadta meg hirtelen a kezemet, majd becsukta a szemét, mintha valamire erősen koncentrálna.

- Lorin, mi a baj? – kérdeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

- Lehet… - kezdte.

- Mi? – vágtam rá türelmetlenül.

- Lehet, hogy terhes vagyok!