21. fejezet Meglepetés 2.

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, ha nem haragszotok a másik történetemet, mostantól vasárnaponként teszem fel! Addig is jó olvasást!

Lorin szemszög

Amint kiderült, hogy terhes vagyok, abba hagytam a munkát. Azt hittem, hogy Caroline-tól kapok megint egy adag rosszindulatot, de nagy meglepetésemre, kiderült, hogy eltűnt. Szó szerint! Nem csak a munkahelyéről, hanem otthonról is. Állítólag pár napja este nem ment haza, és azóta nem is látták.

A rendőrség már nagyban keresi.

Mikor megemlítettem Damien-nek nem lepődött meg. Szerinte csak unta a kisvárost és lelépett. Én nem így gondoltam, de nem nagyon foglalkoztam vele, hisz fontosabb dolog előtt álltam.

Pár hónap és szülők leszünk. Érdekes módon, annak ellenére hogy az elején meglepődtem, most már vártam, hogy megszülessen ez a kis csoda. Tudom, hogy ilyen fiatalon félnem kellene az egésztől, én mégis nyugodtnak érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy Damien remek apa lesz és számíthatunk a többiek segítségére. A nagyszülők egyenesen a fellegekben jártak mióta megtudták, hogy úton van a trónörökös.

Igaz a nemét még nem tudtuk, de nagy valószínűséggel nem lepődünk meg az eredményen.

Legalábbis ezt hittük.

A negyedik hónapban járok már, és sajnos még mindig vannak rosszulléteim. Bár már egyre ritkább. Mindenesetre elég rendesen megdolgoztat a kisember. Ma megyünk ismét orvoshoz, remélem ma végre kiderül a neme, vagyis meglátjuk az a plussz dolgot a lába között.

Damien nagyon reménykedik kislányba, de én jobban örülnék egy kisfiúnak, akinek olyan a mosolya, mint az apjáé.

- Na hát akkor nézzük a babát. – szólalt meg az orvos ultrahanggal a kezében. Rátette a hasamra az ultrahang gépet.
- Ez normális hang a babánál? – kérdezett rá egyszer csak Damien, akkor kezdtem én is odafigyelni a kicsi szívdobogására. Tényleg furcsa volt.

- Valami baj van? – kérdeztem rá, kezdtem megijedni. Az orvos viszont még mindig csendben volt és csak a képernyőt nézte.
- Nincs… de ezt nem értem? – szólalt meg nagy nehezen.
- Mit doktor úr? – kérdeztem vissza, hátha végre kapunk egy normális választ. Istenem csak a babával ne legyen gond!
- Hogy nem vettem észre? – motyogta a doki.
- Micsodát? – kérdezte Damien szinte kiabálva, szegény ő is megijedt, de végre az orvos ránk nézett.
- Ketten vannak… ikrek.

Ez volt az a pont, amikor nem tudtam megszólalni. De nem csak én Damien is hallgatott. Ketten vannak? Ikrek?
- Ez… ez, hogy lehet? – kérdeztem magamtól.
- A mai világban bárkinek lehet ikre. – válaszolt gyorsan a doki, ezek szerint hangosan kérdeztem. – Nem tudnak róla, hogy a családban előfordult már, mert akkor még nagyobb az esélye. – okoskodott tovább.
- Nem! – vágta rá Damien. – Sőt a családunkban évek óta csak egy gyerek születik, ráadásul nagy többségben fiúk. Azért is reménykedtünk, hogy lány lesz, de… hogy… ikrek?
- Vannak időszakok, mikor a természet úgymond javítja magát és lehet, hogy az önök esetében…

Az orvos csak mondta, mondta a magyarázatát, de én semmit nem hallottam. A fejemben csak az a szó járt, hogy ikrek.
Két gyerekem lesz! Egyszerre! Lehet, hogy mindegyikünknek igaza lesz és lesz egy fiúnk és egy kislányunk?

- Azt lehet tudni, hogy fiúk vagy lányok? – vágtam közbe a doktor magyarázkodásába.
- Egy pillanat, megnézem. – felelte és megint a monitort kezdte sasolni.
Számomra évekkel később végre megszólalt.
- Ha jól látom… ez is, az is… igen… az egyik fiú az biztos. Nézzék – mutatott a monitorra – ő a fiú, ott van a kis…
Elkezdtem mosolyogni, orvos létére nem tudja kimondani azt a szót, hogy nemi szerv, vagy…
- A másiknál nem látok… “többletet”, úgyhogy ő valószínűleg kislány. – mosolygott most már ő is.
Egy fiú és egy lány!

Egész hazafelé vezető úton nem szóltunk egymáshoz, csak meredtünk előre a kocsiban és mosolyogtunk, mint a vadalma.
- Na, minden rendben a babával? – kérdezte a várományos nagymama izgatottan, ahogy beléptünk a házba.
Damiennel egymásra mosolyogtunk, majd biccentettem neki, hogy nyugodtan mondja el ő az örömhírt.
- Igen minden rendben a babákkal. – válaszolta, majd vártuk a hatást.

- Akkor jó… mi? Babák? – nézett ránk értetlenül, mire odarohant hozzánk a várományos nagyapa is. Mióta megtudták, hogy nagyszülők lesznek, imádták ha így hívom őket.
- Mi az? – kérdezte egyből. – Baj van a babával? – nézett ránk kérdőn.
- Nem minden rendben a babákkal! – válaszolt ismét szerelmem.
- Akkor mi a baj… Mi? Az… az… meg… hogy… hogy lehetséges? – kérdezte apósom.
- Úgy hogy ketten vannak. – válaszoltam egyszerűen.
- De az hogy lehet? Ilyen évszázadok óta nem volt a családban!
- De előfordult, ugye? – kérdeztem vissza.
- Úgy tudom igen, de nagyon ritka és az is inkább az alfáknál. – nézett ránk. Ja igen, ha nem említettem volna, Nate az alfa.

- Nem mindegy miért, a lényeg hogy két unokánk lesz. – szólalt meg a nagymama.
- De mindegy. – mosolyodott el hirtelen – És fiúk vagy lányok lesznek? – kérdezett.
- Egyik fiú, másik lány. – mosolyogtam rájuk.

Mikor a többiekkel közöltük a hírt, ők hasonló meglepettséggel néztek ránk. Nem elég hogy ilyen hamar teherbe esek, még ikrek is.
Lucas sajátos módon fejtette ki véleményét.
- Haver, most már tutira el kell venned a leányzót. – mosolygott rám, mire egy taslit kapott Samy-től.
- Inkább neked kéne végre megkérni Samy kezét. – vágott vissza Cora.
- Ha egyáltalán igent mondok neki. – felelte Samy.
Ettől aztán jó kis kalamajka keveredett.

Mindenesetre, a babákat mindenki nagy izgalommal várta. Megegyeztünk, hogy a sulit elhalasztjuk, legalábbis egy ideig, és hogy maradunk Damien szüleinél, akik egy kicsit helyettesítették számomra a szüleimet.
Damien még a szülés előtt elakart venni, de közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó hozzá menni bálnaként. Na nem mintha zavart volna a pocakom, sőt kifejezetten szerettem, de azért mégsem nagy hasamra akarok emlékezni, ha az esküvőmre gondolok. Így azt is elhalasztottuk a babák születése utánra.

A következő hónapok hamar elteltek. Már a nyolcadik hónap végén jártam. Damien szinte sehova nem engedett el egyedül. Ma mégis egyedül kényszerültem bevásárolni. A fiúk járőröztek, a nagyszülők pedig rokonlátogatáson voltak. Damien át akarta hívni nekem Corát, de én mondtam, hogy nem kell, majd a gyerekszobát rendezgetem.

Így is volt, amíg eszembe nem jutott, hogy még nem vettünk pelenkákat, ráadásul jégkrémre vágytam. Hát igen a kívánóság nálam mind a nyolc hónap alatt végig kísért.
Már visszafelé tartottam, mikor hirtelen lefulladt az autó. Kerestem a telefonom, hogy felhívom Damient vagy Corát, mikor kinyílt a kocsi ajtaja és Caroline nézett rám mosolyogva.

Csak hogy a szeme vörös volt…