Egy új élet reményében 4. fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet! A másik történetből csak holnap tudom feltenni a folytatást! Puszi


4. fejezet Kiderül…


Amy szemszög

Még végig sem tudtam gondolni az egészet, mikor hirtelen az egyik fa mögül kilépet három csuklyás illető. Az arcukat nem láttam, egészen addig, míg az elől lépkedő legkisebb le nem húzta a fejéről a csuklyáját.

- Te? – ismertem fel egyből azt a vámpírt, akivel régen találkoztam.
- Igen, én! Nem is gondoltam, hogy itt fogok veled újra találkozni! – mosolyodott el.
- Hát én egyáltalán nem szándékoztam veled újra találkozni! – vágtam rá hirtelen, miközben a másik két vámpír is felfedte az arcát. Az egyik egy fiatal férfi volt, nem is férfi inkább gyerek, aki nagyon hasonlított a lányra. A másik egy nagydarab fickó volt. Na vele nem húznék ujjat.

- Mit akarsz? – kérdeztem a csajt.
- Hát igazából más miatt jöttünk ide, de ha már itt vagy… - mosolygott rám és a következő pillanatban a földön feküdtem fájdalmamban. Már megint kezdi, nem igaz! Kezdtem érezni, hogy a fájdalom hatására, képességem kezd kitörni belőlem, mikor meghallottam egy másik hangot.

- Jane! – egy kedves, de erőteljes hang volt. – Kérlek hagyd abba!
Éreztem, ahogy a fájdalom abba marad, de a szememet még nem bírtam kinyitni.
- Á Carlisle! Micsoda meglepetés, épp titeket akartunk meglátogatni, csak épp közbejött valami… - erre egy morgást hallottam magam mellől. Ki lehet az a Carlisle?
Mikor aztán ki tudtam végre nyitni a szemem, el sem hittem amit láttam.

Az isteni pasi térdelt mellettem és körülöttünk pedig idegen emberek, bár felismertem azt a csaj és srácot, akit még reggel “leszívtam” a suli parkolójában. Biztos a családja! De ha ők ismerik őket… akkor… Ezek szerint ők is vámpírok! Tehát nem tévedtem délelőtt, mikor eszembe jutott, hogy esetleg vámpír! Csak azt nem értem, akkor hogy lehet arany szeműk.

- Örülök, hogy találkoztunk, miben lehetünk a segítségedre? – folytatta Carlisle.
- Aro küldött, hogy látogassunk meg, és hogy átadjuk szívélyes meghívását! – felelte fojtottan a kiscsaj. – De ha nem haragszol először elintézném ezt a kis… - nézett rám miközben felálltam, de nem tudta folytatni, mert adoniszom rámorgott, miközben maga mögé húzott.

- De nagyon is bánnám! Ha nem tudnád, ez a mi területünk! – válaszolt Carlisle.
- Lehet, de nekem személyes elintézni valóm van ezzel a kis féreggel! – morgott felém. – Különben is ő csak egy ember, egy táplálék!
- Tudod kit nevezz tápláléknak! – indultam meg felé, miközben kikerültem ŐT, aki próbált visszatartani.
Én viszont elkezdtem használni a képességem a vámpír csaj ellen, aki abban a pillanatban kezdett gyengülni, majd egy erősebb lökettől elájult.
Mindenki rám nézett nagy szemekkel, még a két másik vámpír is aki a csajjal volt. A következő pillanatban viszont a nagyobb termetű elindult felém.

- Meg ne merd tenni. – néztem rá figyelmeztetően. – Ha még egyet lépni mersz, te is úgy jársz, mint ő. Amúgy megmondhatod neki, ha felébred, ha még egyszer a közelembe mer jönni, nem fogok megállni, addig amíg meg nem ölöm.
Szó nélkül felkapták a kiscsajt és elmentek. Ezután beállt a nagy csend. A többiek még mindig engem néztek, de egyik sem szólalt meg. Hát ez kínos!

Végül a Carlisle nevezetű tért először magához.
- Ezt hogy csináltad? – nézett rám kérdőn.
- Először is bemutatkoznék. Amanda Hope vagyok, bár jobban szeretem az Amy-t. – mosolyogtam rájuk.
- Én Carlisle Cullen vagyok, ők pedig a családom. A feleségem Esme – egy gyönyörű nőre mutatott, aki szeretett teljesen mosolygott rám. – A gyerekeim: Edward, Bella, Alice, Jasper és Emmett. – mutatott körbe még az adoniszhoz nem értünk. Tehát Emmett.

- Ti ugye vámpírok vagytok? – kérdeztem rá nyíltan a lényegre.
- Ö… igen! Megkérdezhetem, honnan tudsz rólunk? – kérdezett vissza most már kicsit feszültebben Carlisle.
- A kiscsajtól! – böktem arrafelé, ahol eltűntek. – Pár éve már egyszer összefutottunk és úgy látszik nem tanult a múltkoriból. – morogtam. – Csak azt nem értem, miért aranyszínű a szemetek? – kérdeztem.
- Mi nem bántunk embereket… állatok vérét fogyasztjuk, talán úgy mondanám, hogy vegetáriánusok vagyunk. – mosolygott rám.
- Értem. – erre mégis mit lehet mondani.

- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál Janenel?
- Elszívtam az energiáját. – válaszoltam egyszerűen, mire továbbra is érdeklődő arccal néztek rám így folytattam. – Minden élőlényt körülvesz az energia, legyen az ember, állat vagy vámpír. Én gyerekkorom óta eltudom szívni másoktól ezt az energiát, ezáltal úgymond halhatatlan vagyok. – fejeztem be, mire csodálkozó arcokkal találtam szemben magam.
- Hány éves vagy? Ha szabad ilyet kérdeznem! – tette fel a kérdést egy vékony szőke srác, ha jól emlékszem Jasper.
- Idén leszek 87! – mosolyogtam rá.
- Jól tartod magad! – mosolygott vissza rám Alice.
- Kösz!
- Hihetetlen! És nem öregszel semmit? De hogy jöttél rá erre az egészre? – kérdezett ismét Carlisle.
- Röviden, az elején még nem tudtam kezelni és akarva akaratlanul használtam. – fintorodtam el. – Ma már ki-be kapcsolom. Mikor érzem, hogy szükségem van rá. De mindig csak keveset, hogy ne okozzak kárt senkiben.

- Velem is ezt csináltad, reggel? – kérdezett rá Edward.
- Igen ne haragudjatok. – néztem rá a mellette álló lányra, Bellára.
- Én nem éreztem semmit. – mosolygott rám a lány.
- Ez meg hogy lehet? Általában érzik…
- Szerintem, mivel rajtunk csak kicsit használtad, csak a képességünket vetted el, én sem éreztem volna, ha…
- Milyen képesség? – vágtam közbe.
- Mint ahogy érzékelted Janenél, néhány vámpírnak vannak képességei. Neki a fájdalom keltés a fejben…

- És nektek? – vágtam közbe megint, miközben Emmettre néztem.
- Nekem a gondolat olvasás… - folytatta Edward.
- Mi???
- Nyugi nem árulok el semmit senkinek. – mosolygott rám.
- Kösz ez megnyugtat! – motyogtam.
- Bellának pajzsa van, ami megvéd az elméleti dolgoktól, például a gondolatolvasástól…
- Akkor mostantól kezdve melletted leszek mindig. – néztem nyomatékosan Bellára, mire ő rám mosolygott.

Edward meg sem hallva folytatta:
- Alice látja a jövőt!
- Na ne!!! Mi jön még?
- Jasper érzi és befolyásolni tudja az érzéseidet, Emmett nagyon erős, Esme szeretete mindegyikünknél hatalmasabb, Carlisle-nak pedig hatalmas önuralma van, így tud orvos lenni.
- Na jó álljunk meg egy kicsit, érzed azt, amit én? – néztem kérdőn Jasperre.
- Igen és befolyásolni is tudom. – válaszolta.
- Oké akkor mostantól te meg te - mutattam a két srácra – a közelembe sem jöhettek. – néztem rájuk komolyan, de ők csak nevettek.
Ezek után nem mertem Emmettre nézni, pedig éreztem, hogy néz engem.
- Amy, ha elfogadod, szeretettel meghívnánk magunkhoz! – mondta Carlisle.
- Szívesen! – válaszoltam, legalább addig is Emmett közelében lehetek.
　

Emmett szemszög

Ahogy futottam az erdőben, hírtelen megéreztem Jane illatát. Ráadásul nem egyedül volt. Abban a pillanatban előkaptam a telefonom és hívtam Carlisle-t.
- Gyertek gyorsan, itt van Jane, Felix és Alec. – mondtam egyből a telefonba.
- Máris ott vagyunk. – válaszolta Carlisle és már hallottam is, hogy közelednek.
Pár másodpercen belül ide is ért az egész család.

- Érzitek? – kérdeztem.
- Igen. – felelte Jasper.
- Szerintetek mit akarnak? – kérdezte Bella.
- Nem tudom, de én inkább azt szeretném tudni miért nem láttam őket! – felelte Alice.
- Keressük meg őket, mielőtt valakit bántanak. – felelte Carlisle.
Követtük az illatokat, de ami fogadott minket arra nem voltam felkészülve! Jane Amy fölött állt és mosolygott. Amy pedig a földön hempergett fájdalmában.

- Jane! – szólt rá Carlisle – Kérlek hagyd abba!
- Á Carlisle! Micsoda meglepetés, épp titeket akartunk meglátogatni, csak épp közbejött valami… - nem tudtam kibírni morgás nélkül. Odamentem Amy mellé, hogy megnézzem jól van-e. Nehezen de kinyitotta a szemét. Milyen gyönyörű! - Örülök, hogy találkoztunk, miben lehetünk a segítségedre? – folytatta Carlisle.
- Aro küldött, hogy látogassunk meg, és hogy átadjuk szívélyes meghívását! – felelte Jane. – De ha nem haragszol először elintézném ezt a kis… - abban a pillanatban magam mögé húztam Amy-t, aki közben felállt és felvettem a támadó állást.

- De nagyon is bánnám! Ha nem tudnád, ez a mi területünk! – válaszolt Carlisle.
- Lehet, de nekem személyes elintézni valóm van ezzel a kis féreggel! – milyen személyes dolga lehet, csak nem ismeri Amy-t? – Különben is ő csak egy ember, egy táplálék! – folytatta.
- Tudod kit nevezz tápláléknak! – került ki hirtelen Amy, mire utána kaptam, de ő már elkerült.

A következő amit észrevettem, hogy Jane hirtelen összeesett, mintha elájult volna.
- Meg ne merd tenni. – szólt rá Félixre Amy – Ha még egyet lépni mersz, te is úgy jársz, mint ő. Amúgy megmondhatod neki, ha felébred, ha még egyszer a közelembe mer jönni, nem fogok megállni, addig amíg meg nem ölöm.
Még fel sem ocsúdtam az egészből, mire Jane és bandája eltűnt. Én még mindig nem tudtam megszólalni, ezt Amy tette? De hogyan?

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte Carlisle, na erre én is kíváncsi lennék.
- Először is bemutatkoznék. Amanda Hope vagyok, bár jobban szeretem az Amy-t. – mosolygott ránk.
- Én Carlisle Cullen vagyok, ők pedig a családom. A feleségem Esme – mutatott anyámra – A gyerekeim: Edward, Bella, Alice, Jasper és Emmett. – mutatott végül rám.
- Ti ugye vámpírok vagytok? – kérdezte. Mi??? Ezt honnan tudja?- Ö… igen! Megkérdezhetem, honnan tudsz rólunk? – kérdezett vissza Carlisle.
- A kiscsajtól! – mutatott arrafelé amerre Jane eltünt. Kiscsaj! Ha ezt hallaná! - Pár éve már egyszer összefutottunk és úgy látszik nem tanult a múltkoriból. – morogta. – Csak azt nem értem, miért aranyszínű a szemetek? – kérdezte.
- Mi nem bántunk embereket… állatok vérét fogyasztjuk, talán úgy mondanám, hogy vegetáriánusok vagyunk. – mosolygott rá barátságosan Carlisle. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem.

- Értem.
- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál Janenel?
- Elszívtam az energiáját. Minden élőlényt körülvesz az energia, legyen az ember, állat vagy vámpír. Én gyerekkorom óta eltudom szívni másoktól ezt az energiát, ezáltal úgymond halhatatlan vagyok. – fejezte be, mire az én fejemben csak az maradt meg hogy halhatatlan.
- Hány éves vagy? Ha szabad ilyet kérdeznem! – kérdezte Jasper. Jó kérdés haver!- Idén leszek 87! – mosolygott megint.
- Jól tartod magad! – mosolygott vissza rá Alice. Nagyon jól, gondoltam magamban.
- Kösz!
- Hihetetlen! És nem öregszel semmit? De hogy jöttél rá erre az egészre? – kérdezett ismét Carlisle.

- Röviden, az elején még nem tudtam kezelni és akarva akaratlanul használtam. Ma már ki-be kapcsolom. Mikor érzem, hogy szükségem van rá. De mindig csak keveset, hogy ne okozzak kárt senkiben.
- Velem is ezt csináltad, reggel? – kérdezett rá Edward.
- Igen ne haragudjatok. – nézett rá Bellára.
- Én nem éreztem semmit. – mosolygott Bella.
- Ez meg hogy lehet? Általában érzik…
- Szerintem, mivel rajtunk csak kicsit használtad, csak a képességünket vetted el, én sem éreztem volna, ha…
- Milyen képesség? – vágott közbe.
- Mint ahogy érzékelted Janenél, néhány vámpírnak vannak képességei. Neki a fájdalom keltés a fejben…
- És nektek? – szólt megint közbe, miközben rám nézett. Ezek szerint én is érdeklem őt.
 - Nekem a gondolat olvasás… - folytatta Edward.
- Mi???
- Nyugi nem árulok el semmit senkinek.
- Kösz ez megnyugtat!
- Bellának pajzsa van, ami megvéd az elméleti dolgoktól, például a gondolatolvasástól…
- Akkor mostantól kezdve melletted leszek mindig.
- Alice látja a jövőt!
- Na ne!!! Mi jön még?
- Jasper érzi és befolyásolni tudja az érzéseidet, Emmett nagyon erős, Esme szeretete mindegyikünknél hatalmasabb, Carlisle-nak pedig hatalmas önuralma van, így tud orvos lenni.

- Na jó álljunk meg egy kicsit, érzed azt, amit én? – nézett kérdőn Jasperre.
- Igen és befolyásolni is tudom. – válaszolta.
- Oké akkor mostantól te meg te – mutatott testvéreimre – a közelembe sem jöhettek. – én benne vagyok, foglalkozz csak velem. Jézusom Emmett miket gondolsz!- Amy, ha elfogadod, szeretettel meghívnánk magunkhoz! – mondta Carlisle.
- Szívesen! – felelte legnagyobb örömömre.

2. Díj

 Sziasztok! Megkaptam második díjamat, amit nagyon köszönök Biusnak és Brigi Bogyónak!

Szabályok:
1, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2, Tedd ki a logót a blogodra.
3, Írj magadról 7 dolgot.
4, Add tovább 7 embernek, és linkeld is be a blogjukat.
5, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról =)


1. Megtörtént!
2. Szintén!
3.
-  Imádok színházba járni.
- Megrögzött horror film néző vagyok.
- Az Alkonyat mellett Harry Pottert szeretem a legjobban
- A történetet és a folytatást munkába menet a buszon szoktam kitalálni!
- Paul a kedvenc farkasom!
- Imádok énekelni (folyton azt teszem)
- Az igazi nevem: Anett

4.
- Benedicta ( www.benedicta-a-szerelem-faj.blogspot.com)
- Fancsy (www.angyalkonny.blogspot.com)
- Vicky (www.sissyandedward.blogspot.com)
- DorCsa (dorcsa-holdtolte.blogspot.com)
- HelloKitty (www.jol-csak-a-sziveddel-latsz.blogspot.com)
- Ashley (www.atokvagyaldas.blogspot.com)
- Bianka (www.twilightforever-bianka.blogspot.com)

5.Megtörtént!

18. fejezet Minden rendben... vagy mégsem?

Lorin szemszög

Életem leggyönyörűbb időszaka következett.

A délelőttöket a lányokkal közösen töltöttük és készültünk az esküvőre. Úgy nézett ki, lassan mindent sikerül megvenni, már csak a lánybúcsút kellett megtartani. Az estéket pedig Damiennel, aki alig bírt ki nélkülem pár órát.

Az egyik legjobb volt az egészben, hogy mindegyikünk sikeresen leérettségizet. Nem mondom, hogy kitűnő lettem, de nincs okom a szégyenkezésre. Mégis a legeslegjobban az ujjamon levő gyűrűnek örültem. Imádtam mennyasszony lenni, bár ennél jobban az esküvőnket vártam.

Az egyetlen árnyéka ennek az időszaknak Caroline volt. Azt hittem megszabadulok tőle, de tévedtem. Mivel nem akartam az egész nyarat fekvéssel tölteni, jótékonysági munkát vállaltam egy idősek otthonában, nagy sajnálatomra Caroline is. Nem értettem, mit keres ő egy ilyen helyen, amíg ki nem derült, hogy a továbbtanuláshoz kell neki a jó pont.

Damiennel megbeszéltük, hogy a közeli főiskolára iratkozunk be – már csak a farkasok miatt is – ahol mindketten építészetet tanulunk. Igaz a pénzre nem volt szükségünk.

Damienék is elég jól éltek, és én sem panaszkodhattam, Jack után elég nagy összeg tulajdonosa lettem. (Fogalmazzunk úgy, ha életem végéig nem dolgozok is meg tudok élni.) Mégis úgy döntöttünk jó buli lesz a fősuli.

Mindenesetre Caroline megszínezte mindennapjaimat. Állandóan azt hallgattam tőle, hogy Damien csak azért van velem, mert én szétteszem neki a lábam és, hogy majd előbb utóbb úgyis rám fog unni.

Egy darabig tűrtem, mint egy jó kislány, de egyszer betelt nálam a pohár.

- Különben is csak szánalomból maradt veled. – folytatta napi adagját – Mit gondolsz, ha élne a bácsikád még mindig veled lenne? Már rég kidobott volna, csak nem akar kirakni az utcára. Csak megszánt tégedet. Amúgy jól hallottam, hogy ott voltál mikor megölték a nagybátyádat? Csak nem te ölted meg és eltusoltátok?

- Na jó, esküszöm ha még egyszer a szádra mered venni a nagybátyámat felpofozlak. Ja és csak hogy tudd, több pénzt örököltem, mint amit te egész életedben látni fogsz. Damien pedig azért van velem, mert veled ellentétben én nem nyavalygok minden percben. Szia! – kiabáltam le, majd faképnél hagytam.

Ezt a kis közjátékot leszámítva csodálatos hetek voltak ezek.

Az esküvő előtt két nappal megtartottuk a lánybúcsút is és a legénybúcsút is. Így marad mindenkinek egy napja regenerálódni.

Nem mintha túlzásba vittük volna, legalábbis mi lányok. Kb. két pohár pezsgőt ittunk fejenként és Cora kedvéért pizsamapartit tartottunk. Tudom, tudom milyen lánybúcsú az ahol nincs sztriptíz táncos. De próbálj meg olyan helyre küldeni egy vetkőző pasit, ahol a közönség televan bevésődött hölgyekkel.

Valahogy egyikünknek sem volt kedve hozzá. Ráadásul annak ellenére, hogy jól éreztük magunkat mi is és a fiúk is, a háttérbe éreztük egymás hiányát is.

Így maradt a beszélgetős pizsamaparti, ahol jól kibeszéltük a srácokat…

Az esküvő napja viszont nem jól kezdődött egész délelőtt szédültem és nem akart elmúlni. Ráadásul enni is alig bírtam.

Nem értettem mi lehet, hisz a lánybúcsú két napja volt és alig ittam. Csak az esküvő előtt egy órával kezdtem jobban lenni, legalábbis azt hittem, egészen addig míg a terem közepén el nem ájultam…

Damien szemszög

Úgy éreztem minden tökéletes az életemben. Végeztem a középiskolával, meg volt hova fogok járni főiskolára. Volt egy lány, akit az életemnél is jobban szeretek és aki viszont szeret. Ráadásul megkértem a kezét és igent mondott.

Az igaz, hogy a részleteket nem beszéltük meg, de úgy érzem arra ráérünk az esküvő után is.

A legénybúcsú fergeteges volt, de azért hiányzott Lorin. Mióta együtt vagyunk nem töltöttünk külön egy éjszakát se és nem csak aludtunk…

Egyszerűen nem tudtam magam türtőztetni mellette. Egyszer moziba voltunk a többiekkel és hazafelé a kocsival meg kellett állnunk, mert nem bírtuk ki hazáig. Imádtam vele szeretkezni és nem azért, mert szex kellett, hanem mert ő volt. Tudtam, hogy egy másik lányt – ha nem lenne a farkas dolog – fele ennyire se kívánnák, mint őt.

Mindenesetre ezt az éjszakát Nate legénybúcsúja miatt külön töltöttük, nem kis bánatomra.

Másnap viszont…

Az esküvő napján alig láttam Lorint, mivel a lányokkal és a menyasszonnyal készülődött. Már bent vártunk a fiúkkal – mivel mi voltunk a tanúk vagy bárhogy is nevezzük – mikor elindultak felénk a lányok. Először Gaby, Samy, Lorin majd a menyasszony. Már majdnem odaértek az oltárhoz, mikor Lorin hirtelen összeesett…

U.i.: Caroline-nal még lesznek terveim!

Egy új élet reményében 3. fejezet

Másik meglepim!


3. fejezet A találkozás

Emmett szemszög

Miután vége lett az órának, rohantam ki a teremből, amennyire emberi tempóban csak lehetséges volt. Meg sem álltam Alice autójáig. Nekitámaszkodtam és vettem pár mély levegőt, hogy végre lenyugodjak. Pár másodpercen belül kis családom is körülöttem volt.

- Jól vagy? – kérdezte Alice halkan.
- Te ezt tudtad, igaz? – néztem rá hirtelen. – Ezért vártad annyira, hogy ma iskolába menjünk.
- Nem, esküszöm. Valamiért csak villanásokat látok az életéből. Ezt az egészet nem láttam. Bár… bevallom azt láttam, hogy a barátunk lesz és Esme is találkozik vele.
- Alice!!! – néztem rá jelentőségteljesen.
- Jól van! – válaszolt morgósan. – Szerintem Amy a szerelmed lesz.
- Miii? Nem! Nem, nem nem és nem! Az a hárpia? Lehet, hogy felizgat, de hogy egy hetet nem bírnék ki vele, nem hogy egy életet… bocsánat egy halhatatlan életet.

- Miért? – válaszolt vissza Alice. – Mert visszamer neked szólni? Rosalie nem ezt tette?
- Alice! – szólt rá figyelmeztetően Jasper.
- Figyelj Emmett, én csak annyit mondok neked, hagyd hogy történjen, ami történik. Ha igaza van Alice-nek…
- De nincs igaza!- vágtam közbe.
- Én csak azt mondom, ha Alice-nek igaza van, úgysem tudod távol tartani magad tőle. – folytatta Edward. – Amúgy tényleg van valami fura, abban a lányban.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza.
- Amikor reggel elment mellettünk, pár másodperce senkit nem hallottam…
- Annyira elvonta a figyelmedet? – nevettem fel hirtelen, bár belül gyilkolni tudtam volna.
- Emmett! – nézett rám figyelmeztetően Jasper és kaptam is egy kis nyugalom hullámot.
- Nem, félreértesz Emmett. – válaszolta Edward gyorsan. – Gondolatban nem hallottam senkit. Csak pár másodperc volt, de mégis furcsa. Eddig csak Bellát nem hallottam, de azt hogy senkit sem… ilyen még soha nem volt. Szerintem valami erős képessége lehet neki.

- Most hogy mondod… - szóltam közbe. – én is észrevettem valami furcsát… mikor mellette ültem, majd megőrültem tőle, de a vérét nem kívántam. Egy kicsit sem.
- Szerintem szóljunk Carlisle-nak. – hallottam meg Bella hangját.
- Majd délután beszélünk vele. – szólalt meg Jasper. – De most menjünk órára.

A délelőtt hátralevő része gyorsan telt. Talán köszönhető annak, hogy nem volt több közös órám Amy-vel.
Suli után egyből mentünk haza, miközben Alice felhívta Carlisle-t, hogy sürgősen jöjjön haza a kórházból.

Mikor hazaértünk sietve Esme már várt minket a nappaliban, de amint meglátott minket tudta, hogy baj van.
- Mi történt? – kérdezett rá.
- Mindent elmondunk, amint ideért apa. – válaszolta Edward.
- Rendben. – nyugodott meg egy kicsit.
Nem sokkal később be is toppant és elmondtunk mindent nekik.
- Szerintem egyelőre ne tegyünk semmit. Te pedig – nézett rám apám – próbáld türtőztetni magadat. – mosolyodott el.
- Könnyű azt mondani. – morogtam halkan, bár tudtam, hogy mindegyikük hallja.
- Nehéz lesz neki. – szólalt meg Jasper. – Érzem, amit ő. Ha a közelében van a lány, alig bírja visszafogni… magát. – mosolyodott el ő is.

- Köszönöm, hogy így nyíltan kitárgyaljuk a magánéletemet és az érzéseimet, de ha lehet, szálljatok le rólam. – kezdtem felkapni a vizet. – Semmi nem fog történni köztem és Amy között. – néztem végig mindenkin, hogy felfogják végre, amit mondok, majd kirohantam a házból.
Kotnyeles húgom beszólását azért még hallottam:
- Hallottátok megjegyezte a nevét!


Amy szemszög

Nagy kínlódások közepette vége lett az órának. Nem értem mi ütött belém, egy férfi sem volt eddig rám ilyen hatással. Na jó nem azt mondom, hogy nem bűnöztem már életemben. Hiszen még is csak 87 éves vagyok az istenért, de eddig soha nem éreztem ilyent.

Életem eddigi összes kapcsolata futó volt, főként azért, hogy véletlenül se bánthassam őket, de azért is mert egyik sem keltette fel igazán az érdeklődésemet.
Viszont érzem, ha vele kezdenék ki, én húznám a rövidebbet és végül összetörné a szívemet, vagy rosszabb esetben nem tudnám elhagyni és véletlenül bántanám. Azt pedig nem szeretném.
Hála az égnek, a nap folyamán többször nem láttam. Igaz egyszer az ebédlőben távolról láttam másokkal egy asztalnál ülni. Nagy megdöbbenésemre pont azzal a párossal, akiket reggel “leszívtam”. Azon kívül még ott volt egy kis koboldszerű rövid hajú lány és egy búsképű szőke herceg. Vajon ők kik lehetnek? Érdekes módon az ő szemük is arany volt, mintha testvérek lennének. Lehet, hogy azok.

Suli után hazamentem és azon gondolkoztam mit csináljak a nap hátralevő részében. Vásárolni nem nagyon volt kedvem, főleg nem egy bevásárlóközpontban. A sok embertől még a végén elcsábulok.
Inkább elmegyek sétálni, bejárom a környéket. Az erdőben csak nem futok össze senkivel.
Már körülbelül fél órája sétáltam, mikor az erdő sűrűjében egy kidőlt fát találtam, amire le is ültem volna, de a következő pillanatban mintha valami elsuhant volna előttem.
Annyira gyors volt, hogy nem láttam mi az, de abban biztos voltam, hogy nem állat volt.
Csak nem megint egy vámpír? Lehet, hogy megtalált a lány és bosszút akar állni, amiért elájult?
Még végig sem tudtam gondolni az egészet mikor hirtelen az egyik fa mögül kilépet…

17. fejezet Érettségi és eljegyzés

 Íme az egyik meglepim!

Lorin szemszög

Nehéz az iskolára koncentrálni az embernek, ha azt várja mikor kérik meg a kezét. Ráadásul a legjobb barátnője férjhez készül menni.

Már csak két hét volt az érettségiig. Damien minden délután a tanulással szekált, ami úgy kezdődött, hogy nekiálltunk egy témakörnek és úgy fejeződött be, hogy letéptem a pólót Damienről.

Hát igen, ha valami jó, az ember nem tudja megunni. Már pedig Damiennel szeretkezni, mindennél jobb volt, főleg a tanulásnál.

Mindenesetre bármennyire is szerettem Damiennel lenni, a lányok is hiányoztak.

Ráadásul velük megbeszélhettem mindent, legalábbis egy valakivel, Corával. Mikor elmeséltem neki, hogy mit láttam, egy hatalmasat sikított, majd átölelt.

- Jézusom, komolyan? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megkéri a kezedet. Nem akarsz kettős esküvőt? – nevetett rám.

- Sss, Cora, halkabban. – olyan hangos volt, hogy a közelbe mindenki minket nézett, pedig egy hatalmas bevásárló központban voltunk. – Elfelejted, hogy még nem történt meg. – néztem rá jelentőségteljesen.

- De nemsokára meg fog történni. Azt mondtad az esküvőmön már hordani fogod. – feleselt vissza.

- Igen, de az még több mint egy hónap. 

- Tényleg, ha már itt tartunk mesélhetnél egy kicsit az esküvőmről. A ruhám és a hely már megvan, de még nem tudom milyen legyen a torta és a ti ruhátok sincs meg…

- A mi ruhánk? – néztem rá értetlenül.

- Na mi van ezt nem láttad? Hát a koszorús lány ruhátok, neked, Gabynak és Samynek. Csak nem gondolod, hogy olyan esküvőt tartok, ahol nem ti lesztek a koszorúslányaim. – mosolyodott el.

- Komolyan? Ezt tényleg nem láttam. – nevettem vissza. – Bár az az igazság, hogy nem sok mindent láttam az esküvőből, de ha gondolod az érettségi után tarthatunk a lányokkal egy körutat, hátha közben meglátok valamit.

- Rendben, az nagyon jó lenne és lehet, hogy addigra a te esküvődet is elkezdhetjük szervezni.

- Nyugi Cora, olyan mint ha te jobban várnád az egészet, mint én. – néztem rá kétkedve.

- Ne mond, hogy te nem várod? – feleselt vissza.

- De nagyon, bár jelen pillanatban, azt is várom, hogy túl legyek az érettségin.

- Na azt én is nagyon várom, akárhányszor nekiállok egy tananyagnak, mindig rájövök mennyi mindent nem tudok.

A nap hátra levő részét mindketten tanulással töltöttük.

Az érettségiig hátra levő két hét gyorsan eltelt. Szinte túl gyorsan. Már csak azt vettem észre, hogy reggel van, méghozzá az érettségi reggele.

Ételre gondolni sem bírtam, de Damien belém erőltetett pár falatot és már indultunk is a suliba.

Nagy meglepetésemre, amennyire nem vártam a vizsgákat, annyira hamar vége is lett. Úgy éreztem elég jól sikerültek, remélem nem buktam meg semmiből.

Sajnos a nap hátra levő részét Damientől távol töltöm, mivel ő a fiúkkal bulizott. Bár annyira mégsem kár, mert én meg a csajokkal tartottunk egy jó kis estét, ami nagyrészt az esküvő megtárgyalásáról szólt.

Damien szemszög

Lorin az utóbbi hetekben teljesen rendbe jött, néha láttam szomorkodni, de akkor bárhol voltunk, megkeresett a tekintetével és amint egymásra néztünk elmosolyodott, ami számomra olyan volt mintha kisütne a nap.

Az érettségin is sikeresen túl jutottunk.

Viszont az egész estét külön töltöttük. Lorin a lányokkal töltött el egy közös estét, míg én a fiúkkal voltam.

Az egész estét azzal töltöttük, hogy megszervezzük a legénybúcsút, mikor hirtelen megszólalt Nate.

- A tiedét mikor tartjuk? – kérdezte hirtelen.

- Mit mikor tartunk? – néztem rá értetlenül.

- A te legénybúcsúdat?

- Mi van? Honnan tudod…

- Cora mondta! A fenébe, ezt nem kellett volna elmondanom. Azt mondta neked nem beszélhetek róla.

- Miről is? Most már fejezd be, ha egyszer elkezdted, mit nem mondhatsz el, és honnan tudsz…

- Na jó, most már úgyis mindegy… Cora megfog ölni. – sóhajtott egy nagyot. – Ha jól tudom megakarod kérni Lorin kezét…

- Komolyan haver? – szólalt meg Luc. – Ne már minket meg lekörözöl?

- Ezt honnan tudod Nate, senkinek nem mondtam, még csak nem is gondoltam rá a közeletekben és főleg honnan tudja Cora? – most már semmit nem értettem.

- Lorintól! Lorin látta, hogy megkéred a kezét és hogy…

- Mit? Most már mondj el mindent. – kezdtem ideges lenni.

- Azt hogy az esküvőnkön már hordani fogja a gyűrűt. – suttogta Nate.

- Tehát igent mondana? – lepődtem meg. – Uram atyám, én csak eljátszottam a gondolattal, hogy megkérem a kezét…

- Nem haver! Lorin konkrétan azt látta, hogy megkéred a kezét!

- Jól van tényleg meg akartam kérni, de az esküvőtök után. Nem akartam, hogy elrontsuk a ti napotokat… azt mondod az esküvőn már rajta volt a gyűrű? – néztem újra Nate-re.

- Igen Cora azt mondta. Figyelj, ha tényleg csak miattunk akarsz várni, akkor nyugodtan tedd meg. Engem nem zavar, sőt örülök nektek, Cora pedig minden nap engem zaklat, hogy nem tettél-e valami megjegyzést, hogy mikor akarod megtenni, úgyhogy szerintem őt sem zavarná. – mosolyodott el Nate. – Ezzel a két hülyével meg ne is foglalkozz, talán így ők is rászánják magukat.

- Hé! – lázadt fel egyből Max.

- Jó, jó csak hülyéskedek, tudom, hogy szeretitek a lányokat. – visszakozott Nate.

- Oké, de mikor kérjem meg a kezét? Így már nem lesz meglepetés? – vártam a segítséget.

- Megvetted már a gyűrűt? – kérdezte hirtelen Luc.

- Igen! – néztem rá.

- És hol van?

- Apámnál. – mosolyodtam el és eszembe jutott az emlék mikor neki adtam, hogy őrizze meg, amíg nem kérem.

- Hát akkor meg van a megoldás. – mosolyodott el Luc.

- Mi? – néztünk rá mind a hárman értetlenül.

- Kérd meg ma! Most úgy sem számít rá! A lányok úgy is Coránál vannak. Elmegyünk a gyűrűért, utána meg Coráékhoz. Tuti hogy meglepődnek. – nevetett fel.

Nem is olyan rossz ötlet. Bár azt hiszem apám is meg fog lepődni.

- Rendben! – vágtam rá hirtelen.

- Hát akkor indulás. – szólalt meg Max.

Lorin szemszög

Nagyon jól éreztük magunkat a csajokkal. Jókat nevettünk, megbeszéltük, hogy holnapután teszünk egy bevásárló körutat és megveszünk mindent, ami még hiányzik az esküvőhöz.

- Igen és el ne felejtsük a szexis fehérneműt, a nászéjszakához. – mosolyodott el Samy. – Az a legfontos… ti is érzitek? – kérdezte meg hirtelen.

- Jönnek a fiúk. – szólalt meg Gaby.

- Én csak Damient érzem. – szólaltam meg mire mindegyikük elmosolyodott. – Mi van? – kérdeztem.

- Mindegyikünk csak a párját érzi. – válaszolt mosolyogva Cora. – Csak általában, ha az egyik jön…

- Jön a többi is! – folytatta Gaby.

- Biztos unják már nélkülünk. – szólalt meg újra Samy.

A következő pillanatban tényleg megjelentek, mire mindenki ment a saját párjához.

- Hogy, hogy idejöttetek? – kérdeztem Damienről. – Nem úgy volt, hogy külön töltjük az estét? – mosolyodtam el.

- De igen, és ha akarod mindjárt el is megyek, csak valamit szeretnék mondani… vagyis kérdezni. – nézett a szemembe.

- Nem azért mondtam, nagyon örülök hogy itt vagy… - próbáltam megmagyarázni kijelentésemet, amikor hirtelen letérdelt előttem és megfogta a kezem.

- Lorin Maxwell, tudom hogy nem olyan hosszú ideje ismerjük egymást és hogy még rengeteg időnk van, de én úgy érzem… nem tudom, hogy te vagy az életem, mindennél jobban szeretlek és egy perce nem akarok elszakadni tőled. Szeretném ha az iskola után együtt folytatnánk az életünket, ha gyerekeink lennének, ha megöregedhetnék melletted.

Szóval… Lorin Maxwell leszel a feleségem? – nézett rám várakozó tekintettel.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy befejezte a beszédet, mivel elképzeltem amit mond és tudtam én is ezt akarom.

- Igen. – suttogtam miközben letérdeltem vele szemben és megcsókoltam. A háttérből hallottam a többiek ujjongását, de nem törődtem vele, csak csókoltam szerelmemet, beleadva minden érzésemet iránta.

Tudtam, bármilyen szörnyűség történt eddig velünk és fog még történni a jövőben mi akkor is összetartozunk.

- Lucas és Max ti nem akartok nekünk valamit mondani? – hallottam meg hirtelen a háttérből a lányokat…