Folytatás ismét....

- Zoé, mennyit tudsz a quilutokról?

- Hát nem sokat… - motyogtam, miközben leültetett egy kidőlt fatörzsre. Észre sem vettem, hogy Rachel közben eltűnt.

- Úgy tartják, hogy a mi őseink, az indiánok farkasoktól származnak… - kezdett bele a mesébe. Mire a mondandója végéhez ért, levegőt se kaptam. Aztán hirtelen megmakacsoltam magam.

- Mutasd meg!

- Mi?! – nézett rám ijedten.

- Ha tényleg igaz amit mondasz, mutasd meg! – feleltem kételkedve.

- Rendben, de ígérd meg, hogy nem futsz el! – nézett rám szinte kétségbeesve – Esküszöm, nem bántalak. – mondta miközben végigsimított az arcomon. Ettől a mozdulattól egyből gyorsabban dobogott a szívem. Ilyet még sosem éreztem.

Mi a fene történik velem? Nem lehetek szere… azt nem! Biztos azért van, mert tetszik nekem. Elvégre észvesztően néz ki. Mit is mondott az előbb?

- Rendben! –vágtam rá. – Megígérem el sem mozdulok innen. – feleltem határozottan.

- Oké. – sóhajtott egy nagyot, látszott rajta, hogy fél, mit fogok szólni ehhez az egészhez.

Aztán egy hirtelen mozdulattal eltűnt az erdőben. Még csak utána se tudtam szólni. Egy perc múlva, pedig már nem is tudtam.

Körülbelül egy két méter magas szürkés bundájú farkas jött elő az erdőből. Hatalmas volt! Épp fel akartam állni a farönkről, ami ültem, mikor megláttam a szemét. Ismét ugyanazt éreztem, mikor Seth szemébe néztem. Gyönyörű szemek voltak, amik most félve néztek rám.

Lassan lépésről lépésre indult el felém. Mikor már ott állt közvetlenül előttem, nem bírtam mozdulni, se levegőt venni. Óvatosan odadugta a fejét a kezemhez, mintha azt várná, hogy megsimogassam. Majd megnyalta a kezem.

Nem bírtam ki nevetés nélkül, mire ha jól értelmeztem ő is elnevette magát.

- Seth? – kérdeztem félénken. Válaszként egy bólogatást kaptam.

- Szia. – mondtam, majd legnagyobb meglepetésemre meg mertem simogatni. Isteni selymes volt a szőre. Válaszként morgó hangot adott ki magából.

Egyszerűen nem értettem saját magam, ahelyett hogy megijedtem volna és elfutottam volna, itt állok a tengerparton és egy két méteres farkast simogatok, akihez ráadásul olyan erős érzelmek fűznek, amit még soha eddig életemben nem éreztem.

Érdekes módon több mindent éreztem egyszerre, de félelmet nem.

- Visszaváltoznál kérlek, szeretnék veled beszélni! – suttogtam. A következő pillanatban újra eltűnt az erdőben, majd visszajött, de most már a két lábán. Egy darabig csendben néztük egymást. Úgy éreztem szeretne a közelembe jönni, de nem mer, fél a reakciómtól.

- Ezek szerint minden igaz, amit mondtál. Farkasok vagytok és a vámpírok ellen véditek a rezervátumot. – nyögtem ki nagy nehezen.

- Igen. – felelte halkan.

- És ki farkas még rajtad kívül? – néztem a szemébe.

- Paul, Jacob és még páran, akiket nem ismersz.

- Úristen Rachel tudja? – kiáltottam fel.

- Igen Rachel Paul lenyomata.

- Milye? – kérdeztem értetlenül.

- Tudod a farkasok, ha megtalálják életük párját felismerik, ezt hívjuk bevésődésnek. Onnantól kezdve nem látnak, nem szeretnek mást életük végéig, ő számukra a tökéletesség, barát, társ egy életen át. Őket hívjuk lenyomatnak. – magyarázta kedvesen.

- És te is… bevésődtél már? – Remélem nem, mond hogy nem, azt nem viselném el, ha lenne valakije!

- Igen! – mosolygott.

Abban a pillanatban szúrni kezdett a mellkasom, akkora fájdalmat éreztem. Hogy lehet, hogy ennyire odavagyok ezért a srácért? Hisz alig ismerem. Mégis legszívesebben kikaparnám, annak az ismeretlen lánynak a szemét. Bár olyan mindegy egy hónap múlva, úgysem leszek itt. Próbáltam győzködni magam, de valahogy nem sikerült.

- Oké. Hát akkor… én most megyek, Rachelék már biztosan várnak. – nyögtem ki nagy nehezen. Nehéz szívvel és lábbal indultam vissza a ház felé.

- Zoé, várj! – fogta meg a kezem Seth.

- Mi van? – fordultam felé morcosan.

- Nem kérdezed meg ki az? – na szép, még meg is forgatja a kést a szívemben. 

- Zoé, nézz rám kérlek. – fogta meg az arcomat, én viszont nem bírtam se rá nézni, se megszólalni.

- Zoé!

- Zoé, te vagy az. Te beléd vésődtem be, akkor amikor a vízben álltál és megláttalak. Onnantól kezdve, senki más nem számít nekem csak te. – mondta mosolyogva.

- Mi?  - kezdek megbolondulni, azt hiszem.

- Te vagy a lenyomatom! Ezért is mondhattam el, hogy mi vagyok, különben valószínűleg meg sem tudod.

- Én? – csak ennyit tudtam kinyögni. Megszólalni alig bírtam, de a lelkem szárnyalt közben.

- Igen. – suttogta és finoman homlokon csókolt.

- Ne így! – nyögtem fel. Jézusom ezt én gondoltam? Ráadásul ki is mondtam. Most biztos hülyének néz.

- Hát hogyan? – mosolygott rám kedvesen. Na jó most vagy soha. Vettem egy mély levegőt.

- Így! – motyogtam és rányomtam a számat a szájára. Finom, puha volt a szája, de a következő pillanatban eltolt magától. Félénken néztem gyönyörű szemeibe, ő pedig az enyéimbe, majd a tarkómnál fogva magához húzott...

Folytatás holnap...