Sziasztok! Nemsokára hozom Nate és Cora történetét, de addig is hoztam egy kis olvasni valót. Egy régebbi rövid kis történetem. Remélem tetszik:)
Címet nem adtam neki.
A nevem Zoé, Zoé Worth és az életem egyik pillanatról a másikra megváltozott.
19 évesen nehéz volt új helyre költöznöm, de a szüleim halála miatt muszáj volt. Az egyedüli rokonom, aki maradt a nagybátyám és a felesége, aki igazi indián volt.
Mivel egy hónapos világkörüli nyaraláson vettek részt engem szépen lepasszoltak. Így kerültem most egy buszra, ami egyenesen Forksba visz. Ott kell találkoznom ismeretlen indián rokonaimmal, akik valami rezervátumba laknak.
La Push, ha jól emlékszem.
Bárcsak visszamehetnék New Jersey-be. Imádtam ott lakni. Hihetetlen, de a sulit is szerettem. Minden tökéletes volt… egészen mostanáig.
A busz lassan begördült a végállomásra. Itt kellett találkoznom Rachellel, ő volt a nagybátyám feleségének a húga.
Miután nagy nehezen leszálltam a buszról, ijedten néztem körbe. Úristen mi lesz ha, senki nem jön ki értem, azt se tudom hova kell mennem, még a telefonszá…
- Zoé? Zoé Worth? – hallottam meg egy kedves hangot a hátam mögül.
Mikor megfordultam meglepődve vettem észre, hogy Rachel – valószínűleg ő volt – nem egyedül jött. Ez még nem is furcsa, de akivel jött az annál inkább.
Egy 25 év körüli nagydarab férfi állt a lány mellett. Fekete rövid hajú, kigyúrt férfi, aki egy szál pólót és szakadt rövidnadrágot viselt.
- Igen, én vagyok. – találtam vissza nagy nehezen a hangomhoz. – Te pedig biztos Rachel vagy. – mosolyogtam a lányra.
- Szia. – mosolygott vissza – Isten hozott Forks-ban, ő itt Paul, a vőlegényem. – ahogy ezt mondta, mint egy olvadt cukormáz. Le se tagadhatta volna mennyire szerelmes. Ránéztem az inkább férfinak nevezhető fiúra. Meglepetésemre teljes odaadást láttam a szemében. Úgy nézett erre a kedves lányra, mintha az életét is odaadná egy kedves szaváért.
- Szia. – fordult felém nagy nehezen. – Viszem a csomagokat. – és válaszomat meg se várva felkapta három igen megtermett bőröndömet. Míg én alig bírtam kettőt felemelni, ő úgy vitte mindegyiket, minta összesen egy kilót nyomtak volna.
- Nem nehezek? – kérdeztem kidülledt szemekkel.
- Á! – mosolygott vissza.
- Gyere, meg se kottyan neki. – mondta Rachel is.
Csendben mentünk az autóhoz, ami egy kissé lerobbant dzsip volt.
- És mióta ismeritek egymást? – próbáltam megtörni a csendet.
- Ó, gyerekkorunk óta – mosolygott Paulra a lány – de csak egy éve vagyunk együtt.
- És mikorra tervezitek az esküvőt?
- Két hónap múlva. – vágta rá, mire Paul gyorsan megcsókolta.
- Olyan korán? És hol lesz a nagy nap? Bocsánat, nem baj hogy kérdezősködök? – kérdeztem zavartan.
- Semmi baj, egy csodaszép réten lesz, közvetlenül a rezervátum mellett.
- Nem lesz templomi esküvőtök? – lepődtem meg ismét.
- Nem, a mi szokásaink szerint esküszünk. – válaszolta ezt már Paul.
Az út további részét csendben töltöttük. Csodálkozva néztem, ahogy elhagyjuk Forks-t és az erdőben folytatjuk utunkat.
Annak ellenére, hogy a városhoz szoktam, egyszerűen lenyűgözött az erdő. Mintha egy mesebeli világba csöppentem volna.
A merengésemből a leállított autó rázott fel. Akkor vettem csak észre a kis házikókat és a távolban a tengert.
- Megérkeztünk. – mosolygott rám Rachel. – Megkapod Jacob szobáját, ő úgyse jön mostanában haza. – kacagott fel.
- Miért hol van? – értetlenkedtem. Tudtam, hogy az öccséről beszél.
- Hát ő mostanában a barátainál, a Cullen családnál alszik, majd megismered őket is, ha más nem az esküvőn. – felelte kicsit zavartan, és már indult is be a házba.
- Apa megjöttünk. – szólt az ajtóban. Abban a pillanatban megjelent egy hosszú hajú, rézbőrű, tolókocsis férfi mosolyogva.
- Sziasztok! Isten hozott Zoé, az én nevem Billy, remélem jól fogod magad itt érezni. – fogott velem kezet.
- Köszönöm. – mosolyogtam kissé félszegen.
- Paul, Jake üzeni, hogyha megérkeztél váltsd le Seth-et. – változott meg Billy hangja.
- Máris megyek. – felelte komolyan. Gyors csókot adott Rachelnek, aztán már el is tűnt.
- Gyere, pakoljunk ki neked. – ragadott karon Rachel. – Legalább a táskákat bevitte. – morogta a bajsza alatt.
Miután kirakodtunk kicsi, de annál bájosabb szobámba, fölöslegesnek éreztem magam. Rachel épp az ebédet készítette, nekem pedig nem engedte, hogy segítsek.
- Rachel, nem bánod, ha elmegyek sétálni egyet a környéken? – kérdeztem.
- Nem, persze. Csak vigyázz el ne tévedj.
- Nem fogok. – mosolyogtam rá.
Egy ideig álldogáltam a ház előtt, gondolkoztam, hogy merre menjek, míg végül a tengerpart mellett döntöttem. Egyszerűen csodálatos volt. Máskor is jártam már tengerparton, de ez a hely sokkal gyönyörűbb volt. Bárcsak anyáék is láthatnák! Annyira hiányoznak, remélem az új környezet segít egy kicsit.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, levettem a cipőm és belegázoltam a vízbe. Nagyon hideg volt, tekintve hogy kb. 15 fok volt, és ha jól tudom itt amúgy is ritkán süt a nap.
Épp jöttem volna ki a vízből rájőve hülyeségemre, mikor megláttam életem leghelyesebb fiúját. Kint állt a parton egy szál szakadt nadrágban és engem nézett...
Holnap folytatása következik....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése