4. fejezet Vallomás

Sziasztok! Ahogy ígértem két fejezet! Remélem nem gond, de külön rakom fel egymás után :)

Lorin szemszög

Péntek délután. Most vagy soha. Corának már szóltam, hogy szeretném, ha suli után átjönne hozzánk beszélgetni. Éreztem, hogy érti, mit akarok neki elmondani, így csak kedvesen rám mosolygott és bólintott egyet.

Nagyon izgultam, hogy vajon mit fog szólni az egészhez, de tudtam, hogy eljött az ideje, hogy kitálaljak.

Mikor megérkeztünk hozzám, örültem, hogy Jack még nincs otthon, bár mostanában a megismert barátnőjénél tölti a legtöbb idejét. Nagyon örülök neki, hogy végre van egy kis magánélete és nem csak a munkának él.

- Kérsz valamit inni? – próbáltam oldani a feszültséget.

- Nem köszi. – mosolygott rám. – Figyelj Lorin, ha nem érzed még rá készen magad, nem muszáj elmondanod. Én nem erőltetem.

- De, szeretném neked elmondani. – ültünk le a kanapéra a nappaliban. – Csak éppen nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

- Talán az elején. – segített ki Cora, majd türelmesen várt.

- Hát jó. – vettem egy mély levegőt. – Emlékszel arra, mikor elmeséltem, hogy haltak meg a szüleim? – egy biccentés volt a válasz. – Én éltem túl egyedül a balesetet, méghozzá úgy, hogy szó szerint kirepültem a kocsiból, amikor ütköztünk. – félve Corára pillantottam, aki tátott szájjal nézett.

- Azt viszont nem mondtam el, hogy utána két hétig kómába feküdtem. Az orvosok nem tudták mikor jövök rendbe és egyáltalán rendbe jövök-e. Mikor aztán felébredtem, elkezdtem fura dolgokat látni.

- Milyen… fura… dolgokat? – suttogta Cora.

- Például, azt hogy a nővér, aki velem foglalkozott, sírva rohan oda egy másik nővérhez. Nem értettem a dolgot, hiszen mosolyogva ott állt előttem. Egészen addig, míg két napra rá, be nem hozták a férjét a mentősök és tényleg sírva oda nem futott a másik nővérhez.

Egy idő után rájöttem, hogy az emberek jövőjét meglátom. Na nem az egészet, csak mondjuk azt, hogy mit csinál másnap esetleg a hétvégén.

Nem mertem Corára nézni amíg meséltem, így lehajtott fejjel folytattam.

- Így mikor a múltkor leültél mellém és hozzám értél - mivel legtöbbször akkor látom a jövőt, ha hozzám érnek – akaratlanul is megláttam az esküvődet Nate-tel… és még valamit. – motyogtam.

- Micsodát? – kérdezte hirtelen.

Nagy levegőt vettem és most néztem először a szemébe.

- Azt láttam, hogy… hogy egy hatalmas farkassal sétálsz és simogatod. – suttogtam.

A néma csend, ami közénk állt, mindennél jobban bántott. Már csak arra vártam mikor hagy faképnél a legjobb barátnőm, mikor meghallottam a hangját:

- Másnak is láttad a jövőjét? – kérdezte halkan.

- Igen. – csuktam be a szemem.

- És mit láttál?

- Caroline-nál láttam az orr műtétjét. – hirtelen felnevettem. – Gabynál és Samy-nél a fiúkat láttam és…

- És?

- Náluk is láttam egy-egy farkast, de másképp néztek ki! Ami a legérdekesebb, hogy ugyanezeket a farkasokat láttam a fiúknál is, de náluk csak a farkast láttam, saját magukat nem. – kezdtem el magyarázkodni.

- Tehát ha jól értem, láttál három féle hatalmas fark..

- Négyet! – vágtam rá.

- Négyet? De hát azt mondtad, hogy a fiúknál ugyanazt láttad?

- Igen, de Damien-nél is láttam egyet.

- És láttál nála mást is? – kérdezte, mire én úgy elvörösödtem, hogy el kellett takarni az arcom.

- Lorin, mit láttál még? Bennem megbízhatsz? – mosolyodott el Cora.

- Nem tartasz dilisnek? – néztem rá óvatosan.

- Nem, mivel láttad az esküvőmet. Azért majd részletezhetnéd, mit láttál hátha tudsz segíteni. – nézett rám izgatottan.

- Rendben. – mosolyogtam vissza rá. Teljesen megnyugodtam. A barátnőm nem nézett dilinyósnak.

- Úgy örülök, hogy nem tartasz őrültnek, és hogy elmondtam neked ezt az egészet. – néztem rá hálásan.

- Én is örülök, de még mindig nem árultad el, hogy mit láttál Damien-nél.

- Nem érdekes… csak minden féle hülyeséget. – motyogtam.

- Lorin, ha hülyeség, amit láttál, akkor miért pirulsz el? – nézett rám kérdőn Cora.

- Mert nincs értelme annak, amit láttam. – válaszoltam.

- Mond el, hátha megfejtjük. – lendült be.

- Nincs mit megfejteni, de lehetetlen, amit láttam. Egyszerűen nem lehet igaz.

- Lorin!

- Na jó! – vettem mély levegőt. – Azt láttam, hogy megcsókol és hasonlókat. Ez azért is meglepő, mert eddig soha nem láttam a saját jövőmet, de ez nem történhet meg. Még hogy Damien és én!

- Miért? Miért ne történhetne meg? – értetlenkedett Cora.

- Megnézted már alaposan azt a srácot? Ég és föld vagyunk. Egyszerűen szívdöglesztő! Ráadásul azt se tudom, mit mondjak neki.

- Ne haragudj, de meg se próbálod! Észrevetted már, hogy ha egy asztalnál ülünk, mindenkivel beszélgetsz csak vele nem? És mi az, hogy nem történhet meg? Tudtommal nincs barátnője, és rajtad kívül nem is szokott más lánnyal beszélgetni. Már ha beszélgetésnek nevezhetjük a te egyszavas válaszaidat.

- Éppen ez az! Akár hányszor ránézek, egyszerűen megszólalni nem bírok.

- Hiszen te szerelmes vagy! – derült fel Cora.

- Nem is igaz! – hazudtam.

- De igen. Azt ne mond, ha elhívna randizni, nemet mondanál.

- Azt nem mondtam, de ez még nem jelenti azt, hogy szeretem is.

- Tudod mi a legviccesebb, hogy te is tetszel neki, csak nem mer elhívni, mert soha nem szólsz hozzá.

- Komoly? – ez nem lehet igaz.

- Igen!

- Cora, megtennél nekem egy hatalmas szívességet? – néztem rá félénken.

- Persze. – vágta rá.

- Megmondanád neki négyszemközt, hogyha elhívna valahova, elmennék vele? – motyogtam.

- Végre! – ugrott fel barátnőm. – Nyugodtan rám bízhatod. Elintézek mindent. Ha akarod, már holnapra leszervezem. – mosolyogott rám.

- Ne! – sikoltottam fel. – Ráér később is… úgyis holnap a tengerpartra megyünk nem?

- De, jól van bízd csak rám. Na én most már megyek. Nate biztos hiányol. – mosolygott. – A titkod pedig jó kezekben van.

- Köszönöm. – néztem rá hálásan, abban a pillanatban csörgött a mobilom. Gyorsan felvettem, mivel láttam Jack az.

- Szia, valami baj van? – kérdeztem, miközben kérdőn néztem Corára.

- Szia Lorin. Semmi baj, csak azért hívlak, ha nem baj ma Julie-nál alszom. – motyogta.

- Persze nem gond, úgy is korán készültem lefeküdni, maradj csak nyugodtan és érezzétek jól magatokat. – mosolyogtam, aztán elköszöntünk.

- Úgy látszik a nagybátyám végre becsajozott. – nevettem fel.

- Hát akkor én megyek, holnap találkozunk délután, ne feledd.

- Nem felejtem, szia.

Csak miután Cora távozott jöttem rá, hogy nem lepődött meg a farkasos dolgon, de nem is árult el semmit vele kapcsolatban.

Cora szemszög

Amint eljöttem Lorintól, egyből hívtam Damient.

- Szia Damien, Cora vagyok!

- Szia. Valami baj van? – kérdezte egyből.

- Nem, semmi baj. Most jövök Lorintól. Beszéltem vele, érdekes dolgokat mondott. Most szépen felemeled a feneked és elmész hozzá, megértetted amit mondtam!

- Cora, mi történt? Nem értek semmit. Hiszen beszélni se beszél velem.

- Te lüke, azért mert, nem mer veled beszélni, mivel bejössz neki. Sőt ha engem kérdezel szerelmes beléd.

- Mi? – hallottam a vonal végéről.

- Szeret téged, ezért nem mer veled még beszélni se. Úgyhogy ha engem kérdezel, most odamész hozzá és elmondasz neki mindent. Ne félj, nem fog elfutni.

- Honnan veszed?

- Csak hidd el és tedd amit mondtam! Ja, mellékesen egyedül lesz egész este. A nagybátya a barátnőjénél alszik. Jó szórakozást! – mosolyogtam és már le is tettem a telefont.

Istenem, hogy milyen nehéz összehozni két ilyen makacs embert. Ha már a makacsoknál tartunk ideje indulnom, mert érzem Nate már nem nagyon bírja.

Lorin szemszög

Miután Cora elment úgy döntöttem hamar lezuhanyozok és ágyba bújok valami jó könyvvel.

Már épp készültem befeküdni mikor valaki csengetet. Ki a fene lehet az ilyenkor? Hiszen senkit nem ismerek itt a környéken. Talán Cora hagyott itt valamit.

Gyorsan lefutottam, és végig se gondolva, hogy egy szál pólóban vagyok, gyorsan ajtót nyitottam.

Amint megláttam ki az, abban a pillanatban elkezdett gyorsabban verni a szívem…

Rossz hír!

Ne haragudjatok, tudom azt ígértem ma este felteszem az új fejezetet, de el kellett utaznom a gépem meg nincs nálam! Bocsánat, ez teljesen az én hibám, de ígérem kedd este két fejezetet is felteszek!!!

Még egyszer bocsánat.

Puszi Gigi

3. fejezet Barát... várakozás

Sziasztok itt az új fejezet! Mivel hosszú hétvége lesz, így vasárnap vagy hétfőn felteszem a következő fejezetet. Jó olvasást!

U. i. : Köszönöm Kolett és Drusilla hozzászólását :)

Lorin szemszög

Olyan ideges voltam, hogy inkább kimentem az iskola udvarára és leültem az első padra, amit találtam.

Hogy milyen beképzelt egy csaj! Remélem nem szúrtam el az orrplasztika beszólással, de mikor megláttam, hogy két nap múlva oda megy egyszerűen nem bírtam ki.

Úgy látom nehéz egy évem lesz. Ha mindenki ilyen beképzelt én esküszöm…

- Szia! – szólalt meg a hátam mögött egy kellemes hang. – Cora vagyok. – folytatta.

- Szia. Lorin. – morogtam. 

Alaposabban megnézve, elég helyes lány volt és kedvesnek is tűnt. Egyáltalán nem volt az a cicababa kinézet. Vállig érő barna haja és barna szeme volt és apró szeplők az egész arcán.

- Nem akarlak zavarni, csak érdekel, hogy jól vagy-e… Tudod láttam az előbb, hogy mi történt az ebédlőben és gondoltam…

- Ja igen! – nyögtem. – Köszi jól vagyok, bár azt hiszem most már tényleg senki nem mer a közelembe jönni.

- Én itt vagyok! – mosolygott rám. – Leülhetek? – nézett rám kérdőn.

Tényleg kedvesnek tűnik lehet, hogy mégis lesz egy barátom?

- Persze. – mosolyogtam vissza.

Abban a pillanatban, hogy mellém ült megláttam azt a srácot, aki lefogta Damient. Szerelmesek voltak, ez látszott rajtuk. Sőt egy esküvőt is láttam. Utána pedig egy farkast. Már megint. Mi ez az egész?

Érdekes ez a farkas más volt, mint amit Damien-nél láttam. Biztos, hogy nem ugyanaz.

- Jól vagy? – nézett rám ijedten a lány, biztos én is ilyen képet vághatok most.

- Igen, persze. – nyögtem ki.

- Ne törődj Caroline-nal. Két éve próbál Damien közelébe jutni. Sajnos nem jól viseli az elutasítást.

- Attól még nem kéne nekem rontania! Hisz nem tettem semmit! – csattantam fel.

- Igazad van, de hosszú idő óta te vagy az első lány aki után érdeklődik Damien. Ezt nehezen viseli…

- De hát nem is érdeklődik irántam, csak reggel egymásnak mentünk és én elestem. Ezért kért bocsánatot. – magyarázkodtam.

- … ő és még sok lány az iskolából. – fejezte be a mondatát Cora.

- Te is? – gondoltam kiderítem jól láttam-e a másik fiút.

- Én? Dehogy is! Damien csak az ismerősöm, nekem van barátom. – mosolyodott el és látszott, hogy teljesen szerelmes.

- Mikor lesz az esküvő? – kotyogtam ki véletlenül. A francba.

- Ezt… ezt meg… honnan tudod? – nézett rám nagy szemekkel. – Senkinek sem árultuk el, hogy eljegyeztük egymást.

A fenébe erre mit lehet mondani? Gondolkozz Lorin!

- Ó… csak…. tippeltem. – hazudtam nem éppen ügyesen.

- Lorin… látom, hogy tudsz valamit, kérlek áruld el, nem mondom el senkinek. Szeretnék a barátod lenni!

Most mit csináljak?

- Nem lehet Cora! Hidd el, nem lennél a barátom, ha megtudnád!

- Honnan tudod? Ne ítélj el olyanért, amiben nem lehetsz biztos. Ráadásul te is tudod egy titkomat, ami egész nagy!

- A fenébe! Nehéz ilyent elmondani. Ne haragudj, de nem megy. – nyögtem fel. – Kérlek, adj egy kis időt! Még csak most ismerkedtünk meg. Ígérem, hogy elfogom mondani, de erre fel kell készülnöm. – néztem rá könyörgőn. Remélem, nem most veszítem el új barátnőmet. Már most éreztem, nyugodt szívvel hívhatom annak.

- Rendben. – mosolygott rám. – De szavadon foglak!

- Oké. – mosolyogtam én is. – És ígérem, senki nem tudja meg, a te titkodat se.

- Hoztam ebédet, kérsz? Láttam nem nagyon volt időd enni! – nézett rám jelentőségteljesen, majd kitört belőle a nevetés. – Anyám, mit nem adnék, ha felvehettem volna. – kacagott. – Szerintem még most sem kap levegőt, de megérdemelte! Végre megmondta neki valaki a magáét. – nevetett tovább.

Én is vele nevettem, miközben a közös ebédünket fogyasztottuk.

Azt hiszem megszereztem, a várva várt igazi barátnőt.

A délután hátra levő részét Corával töltöttem. Legalább is a szüneteket. Bemutatta a vőlegényét, Nate-et, aki nagyon kedves volt és látszott, hogy fülig szerelmes.

Megtudtam, hogy születése óta itt lakik és egyedüli gyerek. Nate-tel már majdnem két éve együtt vannak és karácsonyra tervezik a csendes esküvőt. Csodálkoztam, hogy ilyen fiatalon és hamar összeházasodnak, de mikor megláttam mennyire szeretik egymást megértettem, hogy nem akarnak várni feleslegesen, hisz az élet olyan rövid. Én már csak tudom.

Elmeséltem én is, hogy kerültem ide, hogy a szüleim gyerekkoromba egy autóbalesetben meghaltak. Azóta a nagybátyámmal élek, aki ügyvéd és itt nyitott új irodát.

Mire arra került sor, hogy hazamenjünk éreztem, hogy végleg barátok maradunk Corával és hogy nem is lesz olyan rossz ez az egy év.

Cora szemszög

Szegény Damien! Látom rajta legszívesebben Lorin után menne!

- Megnézem mi van vele! Megpróbálok vele összebarátkozni. – néztem mosolyogva Damien-re, mire ő hálás arccal nézett vissza rám.

- Köszi Cora.

- Ne félj, csak szépet mondok rólad! – feleltem még biztatásként, majd Lorin keresésére indultam.

A tálcát is vittem magammal, mivel láttam, hogy nem sokat tudott enni Caroline akciója miatt. Hátha a hasán át vezet az út!

Kint az udvaron találtam rá egy padon üldögélt. Érdekes módon nem idegesnek, hanem szomorúnak tűnt.

Biztos rossz neki itt, új iskola, új emberek és az első nap már kipécézi magának egy szőke liba.

- Szia! – szólaltam meg halkan – Cora vagyok.

- Szia. Lorin. – morogta.

Igaza volt Damien-nek, ez a lány gyönyörű. A szemei csak úgy világítanak, és az apró szeplői egyáltalán nem rontanak az arcán. Nem úgy mint nekem! Bár Nate imádja a szeplőimet!

Érzem már, hogy hiányol. Hiába, az összekötött farkasok nem sokáig bírják ki párjuk nélkül. Sajnálom Nate, egy picit még ki kell tartanod! – mosolyogtam magamban.

- Nem akarlak zavarni, csak érdekel, hogy jól vagy-e… Tudod láttam az előbb, hogy mi történt az ebédlőben és gondoltam…

- Ja igen! – nyögte. – Köszi jól vagyok, bár azt hiszem most már tényleg senki nem mer a közelembe jönni.

- Én itt vagyok! – mosolyogtam rá. – Leülhetek?

- Persze. – mosolyogott vissza.

Végül az egész napot végig beszélgettük Lorinnal. Sok mindent megtudtam róla, és a bácsikájáról. Remélem hamar összejönnek Damiennel, látszik mennyire vágyik emberi társaságra, csak valamiért nem mer megnyílni. Talán Damien segít ebben.

Igazából nagyon kedves lánynak tűnik, csak azt nem tudtam hova tenni, honnan tud az esküvőmről! Remélem, hamarosan megbízik annyira bennem, hogy elmondja.

De azt hiszem, most már mennem kell Nate-hez, mert érzem nagyon szenved a drágám!

Damien szemszög

A nap hátralevő részében, alig láttam Lorint, amitől majd megőrültem. Csak egyszer láttam messziről, Corával sétálni a folyosón, ezért nem is zavartam.

Remélem Cora segít nekem, ha másképp nem is, legalább Lorin szerez egy barátot.

De nem csak én sínylettem meg ezt az egészet. Nate egész nap nélkülözte Corát, ami nem tett jót neki. Hát igen, ha egy farkast elválasztanak a lenyomatától, még ha csak órákra is, az nagyon nem tesz jót a külvilágnak. Nate állandóan az óráját nézte és hülyeségeket beszélt. Látszott rajta, hogy legszívesebben elhurcolná valami eldugott helyre Corát, ahol csak ketten vannak.

- Nyugi már Nate, egy szavad se lehet. Te délután visszakapod őt, de én? – néztem rá elkínzottan.

- Jó, jó! De te nem tudod milyen érzés. Még nem jelölted meg Lorint. Onnantól kezdve, ha ez megtörténik, egy óra is kínszenvedés nélküle.

- Azt hiszed így is jól érzem magam, hogy nem jelöltem meg? Pont ez a baj! Tudod nagyon jól, hogy amíg nem jelölöm meg, addig választhat mást, bár erre kicsi az esély, de számára még nyitva az ajtó.

- Nyugi! Szerinted miért hagyom Corát? Neked akarunk segíteni, bár ahogy látom, Cora nagyon megkedvelte Lorint. – mosolyodott el. – Szimpatikus egy lánynak tűnik.

- Hidd el egyszerűen tökéletes. – vigyorogtam.

Mikor vége lett a sulinak, izgatottan vártuk Corát a kocsiknál. Nate, azért hogy végre visszakaphatja, én pedig az információk végett.

- Sziasztok! – mosolygott Cora, de folytatni már nem tudta, mert Nate elkapta és úgy csókolta, mintha legalább öt éve nem találkoztak volna.

Istenem bárcsak én is így ölelhetném már Lorint.

- Hiányoztál! – hallottam a sugdosást.

- Te is. – mosolygott Cora, majd újabb csók.

- Elengednéd már egy pillanatra, - fogyott el a türelmem – ígérem utána csak a tiéd.

A kérésemre egy morgás volt a válasz, majd Cora szidalmazása.

- Rendben, mit szeretnél tudni? – kérdezte kedvesen.

- Mindent! – vágtam rá.

- Oké. – nevetett. – Lorin Maxwell, 17 éves, a szülei autóbalesetben haltak meg még gyerekkorában. Hozzáteszem ő is a kocsiban ült. Egyedül ő élte túl. – komolyodott el Corin hangja.

- Úristen. – merevedtem le.

- Azóta a nagybátyjával él, aki ügyvéd és itt nyitotta meg az új irodáját. Nincs barátja, igazából még nem is volt komoly kapcsolata és…

- Igen? – vágtam közbe.

- Semmi, dióhéjban ennyi. – mondta Cora.

- Cora! – néztem rá komolyan. – Mi az?

- Semmi csak, néha olyan érdekes… nem is tudom. Amikor Nate-ről beszéltem, hirtelen megkérdezte mikor lesz az esküvőnk. Pedig ezt senki nem tudja, még azt sem, hogy eljegyeztük egymást. Persze rajtatok kívül. Utána próbálta tagadni, de nem igazán ment neki. Mikor pedig rákérdeztem, azt mondta, majd később elmondja.

- Nem lehet, hogy csak ráhibázott? – kérdeztem vissza.

- Először én is azt hittem, de utána olyan titokzatos lett… lehet hogy csak én képzelődöm és semmi lényeges. – felelte. –De amúgy nagyon kedves és barátságos, viszont látszik, hogy egyedül van. Nem lehetett neki sok barátja. Úgyhogy minél előbb barátkozz vele össze. – mosolygott még rám.

- Azon leszek, hidd el.

A következő két hét eseménytelenül telt el. Cora segítségével igaz sok időt töltöttünk együtt, de a többiekkel, sokkal kedvesebb volt, mint velem. Akárhányszor próbáltam közelíteni hozzá, teljesen visszahúzódó lett.

Meg is fogadtam magamnak, hogy a hétvégén beszélek vele négyszemközt és elárulok neki mindent, mert ezt nem bírom tovább.

Annyira vágytam már rá, hogy a karomban tartsam, hogy megcsókoljam, hogy megjelöljem.

Ja igen a jelölés! A farkasok, ha megtalálják a párjukat, egyfajta illatot árasztanak magukból és mikor először testileg együtt vannak a párjukkal, ez az illat belepi a társukat. Ezzel jeleznek a többieknek, hogy az illető az övék.

Ezen kívül, mikor mi alakváltók először egyesülünk a lenyomatunkkal, akkor a lelkünk egy töredéke helyet cserél párunkkal és onnantól kezdve, mindig tudjuk, hol van a másik és mit érez. Ez a jelölés már végleges. Ha ez megtörténik, onnantól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk és egyikünk se tud a másik nélkül élni, de addig… Lorin találhat magának valaki mást!

Hát igen nem könnyű a farkas élet.

Lorin szemszög

A következő két hétben megismertem Cora barátait, köztük Damient. Nem tehetek róla, de akárhányszor megláttam a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el verni és nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni.

Ráadásul itt volt ez a farkas dolog. Nem elég, hogy Cora és Damien jövőjébe is láttam, de mint kiderült az összes barátjánál is.

A legfurcsább az volt, hogy a pároknál, mindig ugyanazt a farkast láttam. Coránál és Nate-nél, Max-nél és Gabynál, Lucasnál és Samynél. Így összesen három féle farkast láttam a jövőjükbe és persze Damienét.

Ezen kívül viszont semmi baj nem volt velük. Nagyon kedvesek voltak és látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.

El is döntöttem, hogy még a hétvége előtt beavatom Corát a titkomba. Remélem nem néz őrültnek, és nem fog kinevetni. Nem szeretném elveszíteni legújabb barátnőmet.

Igaz a másik két lány is nagyon kedves és úgy érzem ők is a barátnőim lettek, még is Corát éreztem magamhoz a legközelebb.

Pénteken minden eldől.

Köszönöm!

Köszönöm Liinda-nak és Demon-nak a biztatást! Természetesen benne vagyok a linkcserébe és szivesen megnézem az oldalaitokat is!

Puszi Gigi

U.i.: Szerdán folytatás!!!

2. fejezet Meglátni és...

Lorin szemszög

Reggel korán keltem, hogy időben elkészüljek és megtaláljam az iskolát. Bár ez nem volt nehéz, tekintve, hogy alig aludtam az éjjel. Végig a mai nap járt az agyamba, hogy milyen lesz a suli, a többiek és hogy hány ember jövőjét fogom meglátni.

Mivel nem ismertem az itteni „öltözködési szokásokat”, így egy farmert és egy fehér rövid ujjút vettem fel. Megreggeliztem – természetesen egyedül – majd elindultam a suli vadászatra.

Elég hamar megtaláltam mindent. A titkárságon kaptam órarendet, térképet és egy jó adag, ömlengést, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyok. Én meg csak mosolyogtam, mint egy jól nevelt kislány és közben azon gondolkoztam, hogy miért csalja a titkárnő a férjét egy nála 20 évvel idősebb férfival. De hát senki se tökéletes.

Ezen gondolkozva és az első óra termét keresve indultam neki új életemnek.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy nekimegyek valakinek – amíg a földön nem találtam magam.

- Ne haragudj! – szólalt meg egy mély, de kellemes hang és a következő pillanatban már fel is húzott a földről.

Abban a pillanatban lemerevedtem. Nem csak azért, mert életemben nem láttam ilyen magas és helyes srácot, hanem azért mert megláttam a jövőjét.

Méghozzá saját magamat. Láttam, ahogy csókolózunk, aztán hogy másokkal együtt a tengerparton bulizunk. Mégis amitől igazán sokkot kaptam az az volt, mikor egy hatalmas farkast simogattam.

Mikor véget ért a látomásom, nagy nehezen ránéztem a fiúra, aki szintén meglepődött arccal nézett engem.

Úristen micsoda szemek. Gyönyörű szép kék szemei voltak és fekete haja, ami kicsit hosszabb volt, mint kellett volna. Mégis nagyon jóképű volt.

Rájöttem, hogy még mindig egymás kezét fogjuk, úgyhogy gyorsan elengedtem a kezét és hadarni kezdtem.

- Nem történt semmi. Szia. – aztán gyorsan faképnél hagytam és berohantam a lány mosdóba.

Jézusom, ez meg mi volt?! Eddig soha nem láttam a saját jövőmet. Max annyit, hogy a haverokkal elmegyünk moziba. De most… ő lesz… a… fiúm? Az kizárt! Ilyen helyes srácnak biztos van barátnője. Ráadásul az ilyen engem észre se vesz. Mégis… akkor mit láttam? A legfontosabb kérdés viszont az, hogy mi volt az a farkasos dolog?

Remélem, hamar kiderül, mert ebbe bele fogok őrülni.

Damien szemszög

Semmi kedvem nem volt a sulihoz. Még egy év, amit ki kellett bírnom a cicababák között, akik nem értik mi az a NEM.

Ahogy kiszálltam a kocsiból megláttam Max-et Gabyval turbékolni. Mivel nem akartam zavarni, csak intettem nekik és bemenekültem a suliba.

A folyosón mit ad isten Caroline – a suli „bombázója” – jött velem szembe. Bár szerintem nem nagy szám. A baj csak az volt, hogy én az voltam a szemében. Már két éve próbálkozott nálam, hiába koptattam le finoman.

Gyorsan bekanyarodtam balra a titkárság irányába, amikor is nekem jött valaki vagy inkább én mentem neki.

Ajaj, szegény lányt elég rendesen fellöktem.

- Ne haragudj! – kértem bocsánatot és már húztam is felfelé. Amint belenéztem a szemébe, megszűnt addigi életem. Ami eddig idekötött elszakadt és minden ehhez a lányhoz húzott. Ő volt az! A lenyomatom!

Nem láttam semmi mást, csak ezt a vörös hajú, zöld szemű gyönyörű lányt. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Szegényem, de riadt volt.

- Nem történt semmi. Szia. – dadogta, majd gyorsan elment. Én meg csak álltam és néztem utána. Egyszerűen nem bírtam megmozdulni, se megszólalni.

Végre! Megtaláltam!

Nate jelent meg hirtelen előttem Corával kézen fogva.

- Szia Damien! Miről maradtál le tegnap! Bánhatod, hogy nem jö… Damien! Damien!

Szólalj meg haver! – szólt a gondolataimba.

Egyszer csak újra észhez tértem. Elkezdtem körbenézni, hátha valahol meglátom őt.

- Damien, mi a baj?

- Semmi. – mondtam miközben továbbra is körbe néztem és elkezdtem vigyorogni.

- Nem úgy tűnik. – morogta Nate.

- Bocs, de mennem kell! Meg kell keresnem… - és már indultam volna, ha Nate el nem kapja a karom.

- Mit kell megkeresned? – úgy nézett rám, mint aki addig nem enged el, amíg el nem mondom.

- Őt! – válaszoltam röviden. – A lenyomatomat. Itt van. Előbb találkoztunk. – tettem hozzá gondolatban.

- Ez most komoly? – kérdezett vissza Nate, majd elmagyarázta gyorsan Corának is.

- Igen, de most miattad nem fogom megtalálni. – morogtam vissza.

- Dehogynem, hiszen ide jár nem?

- Nem tudom. Még soha nem láttam. Biztos új lány.

- Hogy néz ki? – lelkesedett be Nate.

- Gyönyörű. –nyögtem. – Egyszerűen gyönyörű.

- Nem azt kérdeztem te milyennek látod. – nevetett fel barátom. – Hanem hogy milyen a haja színe stb.

- Vörös haj, igéző zöld szem. Magasabb az átlagnál. Egyszerűen tökéletes. – álmodoztam tovább.

- Örülök haver. – vágott hátba. – Ne félj, meg fogjuk találni. Szólok a többieknek is, hogy tartsák nyitva a szemüket. Ha más nem ebédkor megtaláljuk.

- Én is körbe kérdezek, hátha ki tudok deríteni valamit az új lányról. – mosolygott Cora.

- Köszönöm. – néztem rájuk hálásan.

Már csak meg kell találnom. Soha többet nem fogom elengedni.

Lorin szemszög

A délelőtt hamar eltelt, annak ellenére, hogy senki nem jött oda hozzám ismerkedni. Aminek mellesleg nagyon örültem, a reggeliek után. Nem akartam még valakinek a jövőjét látni.

Habár egy két bevásárlást, otthoni vacsorát és esti randit így is elcsíptem, de ez még tűrhető volt.

A tanárok kedvesen fogadtak. Kaptam egy rakás leckét és egy csomó dolgozatot is kell majd írnom, de ez nem volt gond. A tanulás mindig jól ment.

Az ebédlőbe érve gyorsan körbenéztem és a tálcámmal leültem egy sarokban lévő üres asztalhoz.

Csak ne bámulna mindenki. Érdekes nézni azt tudnak, de hogy meg is szólítsanak az már túlzás.

Gyorsan elővettem az ipodom, hogy kizárjam a külvilágot. Sajnos még így is éreztem a figyelő tekinteteket.

A reggeli élményemen gondolkoztam éppen, mikor megláttam, hogy valaki mellém áll.

Ő állt előttem! Most még helyesebb volt, mint délelőtt. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Mintha húzott volna magához, miközben a reggeli csók jelenet játszódott le a szemem előtt.

De ez nem lehet! Nyugalom Lorin csak nézz rá nyugodtan. De hogy a fenébe kell nyugodtan ránézni?

- Szia Damien Marks vagyok. – mosolygott. Istenem az a mosoly. – Csak szeretnék tőled bocsánatot kérni, hogy reggel úgy neked mentem. Ne haragudj, nem figyeltem. – a szemeit még mindig nem vette le rólam.

- Semmi baj! Én se néztem rendesen. – mosolyogtam vissza. Ez az Lorin, csak így tovább.

- Új vagy itt igaz?

- Igen, ma van az első nap! – sóhajtottam nagyot. – Amúgy Lorin vagyok, Lorin Maxwell.

- Hát akkor isten hozott Lorin Maxwell, remélem… még találkozunk. – nyújtotta a kezét, miközben tovább mosolygott.

Féltem megfogni a felém nyújtott kezet, de egyben kíváncsi is voltam, hogy látok-e valamit, és ha igen mit.

Óvatosan a kezébe csúsztattam a kezem és abban a pillanatban megint azt láttam, ahogy ölelkezünk, de most már az ágyamba hiányos öltözetben. Utána pedig megint egy farkast láttam, aki a házunk körül mászkált, mintha őrködne.

Gyorsan kirántottam a kezem a kezéből és csak néztem rá. Mi a fenét jelenthet ez a farkas?

Ő is nézett rám, mintha nem lenne kedve elmenni. Végül mély levegőt vett, egy utolsó mosoly, majd elsétált.

Még magamhoz sem tértem az előbb látottaktól, mikor hirtelen egy szőke hajú lány termett előttem, aki olyan gyilkos szemekkel nézett, hogyha szemmel ölni lehetne, már halott lennék.

- Honnan ismered Damient? – kérdezte pökhendien.

- Szia, neked is! Nem tanították meg, hogy előbb illik köszönni és bemutatkozni? – vágtam vissza, mire szinte az egész ebédlőben csend lett.

Mindenki minket nézett, még Damien is, bár ő, mintha bosszúsan nézett volna, csak épp nem engem.

- Hah… - kapkodta a levegőt a szőke. – Caroline vagyok, de te meg nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert semmi közöd hozzá, nem a tulajdonod. – vágtam rá. – Majd, ha tanultál egy kis jó modort újra megkérdezheted, és akkor talán válaszolok is.

Caroline-nak hirtelen elkerekedtek a szemei - azt hittem szélütést kap.

- Ne hidd, hogy érdeklődik utánad! Ő az enyém! – kiabálta. Közben észrevettem, hogy Damien elindul felénk, de egy másik magas srác lefogja.

- Na ide figyelj! – álltam fel most már mérgesen. – Nem ismerlek, te se ismersz, úgyhogy jó lesz ha leszállsz rólam.

- Azt hiszed te kis béka, engedem majd, hogy megszerezd? Te egy kis senki vagy! Egy árva! – na most aztán már elég gondoltam.

- Igen! Igen. – folytatta – Tudom, hogy ki vagy. Egy élősködő!

Abban a pillanatban fogtam a poharam és arcon öntöttem a meglepett lányt.

- Tudod mit? – válaszoltam édesen – még mindig vagyok inkább árva, mint egy orrplasztikázott, idegbeteg szőke picsa!

Azzal a lendülettel felkaptam a táskám és az egész meglepett iskolát otthagytam.

Ennyit a bemutatkozásról. Most már biztos, hogy Damien se akar velem barátkozni.

Damien szemszög

Alig vártam az ebédidőt. Szerencsére amint beléptem az ajtón, megláttam, hogy az egyik eldugott sarokba ül egyedül.

Most vagy soha! Legalább bemutatkozok neki. A lényeg az, hogy ne támadjam le, csak szép nyugodtan.

Mély lélegzetet vettem és elindultam az asztalához. Láttam, hogy sokan a szemük sarkából lesik, mire készülök.

Aztán rám nézett. Életemben nem láttam ilyen gyönyörű lányt. Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver és gondolkodón néz rám.

- Szia Damien Marks vagyok. – mosolyogtam rá biztatón. Igazából amióta megláttam nem tudom abbahagyni a mosolygást. – Csak szeretnék tőled bocsánatot kérni, hogy reggel úgy neked mentem. Ne haragudj, nem figyeltem. – micsoda szemek, istenem és a szája is de szép, legszívesebben most megcsókolnám.

- Semmi baj! Én se néztem rendesen. – mosolyogott vissza félénken.

- Új vagy itt igaz? – próbáltam folytatni a beszélgetést.

- Igen, ma van az első nap! – sóhajtott fel. Szegényem, biztos nehéz neki így egyedül. – Amúgy Lorin vagyok, Lorin Maxwell.

Lorin. Még a neve is milyen szép.

- Hát akkor isten hozott Lorin Maxwell, remélem… még találkozunk. – nyújtottam a kezemet, legalább így megérinthetem, ha másképp nem is.

Egy pillanatra megmerevedett, majd óvatosan belecsúsztatta a kezét az enyémbe. Milyen puha a keze. Istenem bárcsak ezzel simogatna. Úgy éreztem nem bírom már ki sokáig nélküle. Szükségem van rá, szeretném szeretni.

A következő pillanatban kirántotta a kezét és kicsit félve nézett rám. Szerettem volna valami biztatót vagy valami kedveset mondani neki, de rájöttem, hogy még nem jött el az ideje. Nehéz szívvel, de elengedtem a kezét.

Elindultam megkeresni a többieket. Nate jött velem szembe.

- Na, mit derítettél ki? – kérdezte kíváncsian.

- Lorinnak hívják és tényleg új. Kicsit félénknek tűnik és közelről még szebb. – mosolyogtam.

- Mikor mondod el neki?

- Szerintem előbb egy kicsit össze kellene ismerkednünk nem? Szeretném, ha legalább a barátjának tekintene, mielőtt beava…

- Honnan ismered Damient? – hallottam meg Caroline hangját.

- Szia, neked is! Nem tanították meg, hogy előbb illik köszönni és bemutatkozni? – vágott vissza Lorin, mire szinte az egész ebédlőben csend lett.

Nem igaz ez a hisztis szőke soha nem érti meg, hogy nem érdekel?

- Hah… - kapkodta a levegőt Caroline. – Caroline vagyok, de te meg nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert semmi közöd hozzá, nem a tulajdonod. – Ez az édes, mond meg neki. – Majd, ha tanultál egy kis jó modort újra megkérdezheted, és akkor talán válaszolok is.

- Ne hidd, hogy érdeklődik utánad! Ő az enyém! – kiabálta. Na most már elég. Még hogy az övé vagyok. Elindultam az asztal felé, de Nate hirtelen lefogott.

- Nyugi testvér, úgy remegsz, hogy mindjárt átváltozol itt mindenki előtt. Vegyél mély levegőt, Lorin megvédi magát, ne félj.

- Azt hiszed te kis béka, engedem majd, hogy megszerezd? Te egy kis senki vagy! Egy árva! – a kezem tovább remegett.

- Én megölöm ezt a spinét. – morogtam.

- Igen! Igen. – folytatta – Tudom, hogy ki vagy. Egy élősködő!

Abban a pillanatban Lorin arcon öntötte Caroline-t aki megszólalni se tudott a meglepetéstől.

- Még hogy félénk mi? – nevetett Nate.

- Tudod mit?- hallgattuk tovább a veszekedést – még mindig vagyok inkább árva, mint egy orrplasztikázott, idegbeteg szőke picsa!

- Apám nem semmi a csaj. Azt hiszem téged is gatyába fog rázni párszor. – mosolygott továbbra is Nate.

- Tegye! – mosolyogtam most már én is.

Közben megjelentek a többiek is.

- Damien, áldásom rátok. Ez a csaj, öregem, azt hiszem te leszel a legnagyobb papucs közülünk. – mondta Lucas.

- Na te csak maradj csendben. – szólalt meg Samy, mire mindenki nevetett.

- Megnézem mi van vele. – szólt közbe Cora. – Megpróbálok vele összebarátkozni.

- Köszi Cora. – néztem rá hálásan.

- Ne félj, csak szépet mondok rólad. – mosolygott rám és már el is indult egy tálcával a kezében.

- Gyere haver. – ölelt át Nate. – Enni is kell. Ne hogy lefogyj az esti futásban.

Leültünk a szokásos asztalunkhoz, bár én egyáltalán nem tudtam az evésre gondolni csak is Lorinra.