2. fejezet Meglátni és...

Lorin szemszög

Reggel korán keltem, hogy időben elkészüljek és megtaláljam az iskolát. Bár ez nem volt nehéz, tekintve, hogy alig aludtam az éjjel. Végig a mai nap járt az agyamba, hogy milyen lesz a suli, a többiek és hogy hány ember jövőjét fogom meglátni.

Mivel nem ismertem az itteni „öltözködési szokásokat”, így egy farmert és egy fehér rövid ujjút vettem fel. Megreggeliztem – természetesen egyedül – majd elindultam a suli vadászatra.

Elég hamar megtaláltam mindent. A titkárságon kaptam órarendet, térképet és egy jó adag, ömlengést, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyok. Én meg csak mosolyogtam, mint egy jól nevelt kislány és közben azon gondolkoztam, hogy miért csalja a titkárnő a férjét egy nála 20 évvel idősebb férfival. De hát senki se tökéletes.

Ezen gondolkozva és az első óra termét keresve indultam neki új életemnek.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy nekimegyek valakinek – amíg a földön nem találtam magam.

- Ne haragudj! – szólalt meg egy mély, de kellemes hang és a következő pillanatban már fel is húzott a földről.

Abban a pillanatban lemerevedtem. Nem csak azért, mert életemben nem láttam ilyen magas és helyes srácot, hanem azért mert megláttam a jövőjét.

Méghozzá saját magamat. Láttam, ahogy csókolózunk, aztán hogy másokkal együtt a tengerparton bulizunk. Mégis amitől igazán sokkot kaptam az az volt, mikor egy hatalmas farkast simogattam.

Mikor véget ért a látomásom, nagy nehezen ránéztem a fiúra, aki szintén meglepődött arccal nézett engem.

Úristen micsoda szemek. Gyönyörű szép kék szemei voltak és fekete haja, ami kicsit hosszabb volt, mint kellett volna. Mégis nagyon jóképű volt.

Rájöttem, hogy még mindig egymás kezét fogjuk, úgyhogy gyorsan elengedtem a kezét és hadarni kezdtem.

- Nem történt semmi. Szia. – aztán gyorsan faképnél hagytam és berohantam a lány mosdóba.

Jézusom, ez meg mi volt?! Eddig soha nem láttam a saját jövőmet. Max annyit, hogy a haverokkal elmegyünk moziba. De most… ő lesz… a… fiúm? Az kizárt! Ilyen helyes srácnak biztos van barátnője. Ráadásul az ilyen engem észre se vesz. Mégis… akkor mit láttam? A legfontosabb kérdés viszont az, hogy mi volt az a farkasos dolog?

Remélem, hamar kiderül, mert ebbe bele fogok őrülni.

Damien szemszög

Semmi kedvem nem volt a sulihoz. Még egy év, amit ki kellett bírnom a cicababák között, akik nem értik mi az a NEM.

Ahogy kiszálltam a kocsiból megláttam Max-et Gabyval turbékolni. Mivel nem akartam zavarni, csak intettem nekik és bemenekültem a suliba.

A folyosón mit ad isten Caroline – a suli „bombázója” – jött velem szembe. Bár szerintem nem nagy szám. A baj csak az volt, hogy én az voltam a szemében. Már két éve próbálkozott nálam, hiába koptattam le finoman.

Gyorsan bekanyarodtam balra a titkárság irányába, amikor is nekem jött valaki vagy inkább én mentem neki.

Ajaj, szegény lányt elég rendesen fellöktem.

- Ne haragudj! – kértem bocsánatot és már húztam is felfelé. Amint belenéztem a szemébe, megszűnt addigi életem. Ami eddig idekötött elszakadt és minden ehhez a lányhoz húzott. Ő volt az! A lenyomatom!

Nem láttam semmi mást, csak ezt a vörös hajú, zöld szemű gyönyörű lányt. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Szegényem, de riadt volt.

- Nem történt semmi. Szia. – dadogta, majd gyorsan elment. Én meg csak álltam és néztem utána. Egyszerűen nem bírtam megmozdulni, se megszólalni.

Végre! Megtaláltam!

Nate jelent meg hirtelen előttem Corával kézen fogva.

- Szia Damien! Miről maradtál le tegnap! Bánhatod, hogy nem jö… Damien! Damien!

Szólalj meg haver! – szólt a gondolataimba.

Egyszer csak újra észhez tértem. Elkezdtem körbenézni, hátha valahol meglátom őt.

- Damien, mi a baj?

- Semmi. – mondtam miközben továbbra is körbe néztem és elkezdtem vigyorogni.

- Nem úgy tűnik. – morogta Nate.

- Bocs, de mennem kell! Meg kell keresnem… - és már indultam volna, ha Nate el nem kapja a karom.

- Mit kell megkeresned? – úgy nézett rám, mint aki addig nem enged el, amíg el nem mondom.

- Őt! – válaszoltam röviden. – A lenyomatomat. Itt van. Előbb találkoztunk. – tettem hozzá gondolatban.

- Ez most komoly? – kérdezett vissza Nate, majd elmagyarázta gyorsan Corának is.

- Igen, de most miattad nem fogom megtalálni. – morogtam vissza.

- Dehogynem, hiszen ide jár nem?

- Nem tudom. Még soha nem láttam. Biztos új lány.

- Hogy néz ki? – lelkesedett be Nate.

- Gyönyörű. –nyögtem. – Egyszerűen gyönyörű.

- Nem azt kérdeztem te milyennek látod. – nevetett fel barátom. – Hanem hogy milyen a haja színe stb.

- Vörös haj, igéző zöld szem. Magasabb az átlagnál. Egyszerűen tökéletes. – álmodoztam tovább.

- Örülök haver. – vágott hátba. – Ne félj, meg fogjuk találni. Szólok a többieknek is, hogy tartsák nyitva a szemüket. Ha más nem ebédkor megtaláljuk.

- Én is körbe kérdezek, hátha ki tudok deríteni valamit az új lányról. – mosolygott Cora.

- Köszönöm. – néztem rájuk hálásan.

Már csak meg kell találnom. Soha többet nem fogom elengedni.

Lorin szemszög

A délelőtt hamar eltelt, annak ellenére, hogy senki nem jött oda hozzám ismerkedni. Aminek mellesleg nagyon örültem, a reggeliek után. Nem akartam még valakinek a jövőjét látni.

Habár egy két bevásárlást, otthoni vacsorát és esti randit így is elcsíptem, de ez még tűrhető volt.

A tanárok kedvesen fogadtak. Kaptam egy rakás leckét és egy csomó dolgozatot is kell majd írnom, de ez nem volt gond. A tanulás mindig jól ment.

Az ebédlőbe érve gyorsan körbenéztem és a tálcámmal leültem egy sarokban lévő üres asztalhoz.

Csak ne bámulna mindenki. Érdekes nézni azt tudnak, de hogy meg is szólítsanak az már túlzás.

Gyorsan elővettem az ipodom, hogy kizárjam a külvilágot. Sajnos még így is éreztem a figyelő tekinteteket.

A reggeli élményemen gondolkoztam éppen, mikor megláttam, hogy valaki mellém áll.

Ő állt előttem! Most még helyesebb volt, mint délelőtt. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Mintha húzott volna magához, miközben a reggeli csók jelenet játszódott le a szemem előtt.

De ez nem lehet! Nyugalom Lorin csak nézz rá nyugodtan. De hogy a fenébe kell nyugodtan ránézni?

- Szia Damien Marks vagyok. – mosolygott. Istenem az a mosoly. – Csak szeretnék tőled bocsánatot kérni, hogy reggel úgy neked mentem. Ne haragudj, nem figyeltem. – a szemeit még mindig nem vette le rólam.

- Semmi baj! Én se néztem rendesen. – mosolyogtam vissza. Ez az Lorin, csak így tovább.

- Új vagy itt igaz?

- Igen, ma van az első nap! – sóhajtottam nagyot. – Amúgy Lorin vagyok, Lorin Maxwell.

- Hát akkor isten hozott Lorin Maxwell, remélem… még találkozunk. – nyújtotta a kezét, miközben tovább mosolygott.

Féltem megfogni a felém nyújtott kezet, de egyben kíváncsi is voltam, hogy látok-e valamit, és ha igen mit.

Óvatosan a kezébe csúsztattam a kezem és abban a pillanatban megint azt láttam, ahogy ölelkezünk, de most már az ágyamba hiányos öltözetben. Utána pedig megint egy farkast láttam, aki a házunk körül mászkált, mintha őrködne.

Gyorsan kirántottam a kezem a kezéből és csak néztem rá. Mi a fenét jelenthet ez a farkas?

Ő is nézett rám, mintha nem lenne kedve elmenni. Végül mély levegőt vett, egy utolsó mosoly, majd elsétált.

Még magamhoz sem tértem az előbb látottaktól, mikor hirtelen egy szőke hajú lány termett előttem, aki olyan gyilkos szemekkel nézett, hogyha szemmel ölni lehetne, már halott lennék.

- Honnan ismered Damient? – kérdezte pökhendien.

- Szia, neked is! Nem tanították meg, hogy előbb illik köszönni és bemutatkozni? – vágtam vissza, mire szinte az egész ebédlőben csend lett.

Mindenki minket nézett, még Damien is, bár ő, mintha bosszúsan nézett volna, csak épp nem engem.

- Hah… - kapkodta a levegőt a szőke. – Caroline vagyok, de te meg nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert semmi közöd hozzá, nem a tulajdonod. – vágtam rá. – Majd, ha tanultál egy kis jó modort újra megkérdezheted, és akkor talán válaszolok is.

Caroline-nak hirtelen elkerekedtek a szemei - azt hittem szélütést kap.

- Ne hidd, hogy érdeklődik utánad! Ő az enyém! – kiabálta. Közben észrevettem, hogy Damien elindul felénk, de egy másik magas srác lefogja.

- Na ide figyelj! – álltam fel most már mérgesen. – Nem ismerlek, te se ismersz, úgyhogy jó lesz ha leszállsz rólam.

- Azt hiszed te kis béka, engedem majd, hogy megszerezd? Te egy kis senki vagy! Egy árva! – na most aztán már elég gondoltam.

- Igen! Igen. – folytatta – Tudom, hogy ki vagy. Egy élősködő!

Abban a pillanatban fogtam a poharam és arcon öntöttem a meglepett lányt.

- Tudod mit? – válaszoltam édesen – még mindig vagyok inkább árva, mint egy orrplasztikázott, idegbeteg szőke picsa!

Azzal a lendülettel felkaptam a táskám és az egész meglepett iskolát otthagytam.

Ennyit a bemutatkozásról. Most már biztos, hogy Damien se akar velem barátkozni.

Damien szemszög

Alig vártam az ebédidőt. Szerencsére amint beléptem az ajtón, megláttam, hogy az egyik eldugott sarokba ül egyedül.

Most vagy soha! Legalább bemutatkozok neki. A lényeg az, hogy ne támadjam le, csak szép nyugodtan.

Mély lélegzetet vettem és elindultam az asztalához. Láttam, hogy sokan a szemük sarkából lesik, mire készülök.

Aztán rám nézett. Életemben nem láttam ilyen gyönyörű lányt. Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver és gondolkodón néz rám.

- Szia Damien Marks vagyok. – mosolyogtam rá biztatón. Igazából amióta megláttam nem tudom abbahagyni a mosolygást. – Csak szeretnék tőled bocsánatot kérni, hogy reggel úgy neked mentem. Ne haragudj, nem figyeltem. – micsoda szemek, istenem és a szája is de szép, legszívesebben most megcsókolnám.

- Semmi baj! Én se néztem rendesen. – mosolyogott vissza félénken.

- Új vagy itt igaz? – próbáltam folytatni a beszélgetést.

- Igen, ma van az első nap! – sóhajtott fel. Szegényem, biztos nehéz neki így egyedül. – Amúgy Lorin vagyok, Lorin Maxwell.

Lorin. Még a neve is milyen szép.

- Hát akkor isten hozott Lorin Maxwell, remélem… még találkozunk. – nyújtottam a kezemet, legalább így megérinthetem, ha másképp nem is.

Egy pillanatra megmerevedett, majd óvatosan belecsúsztatta a kezét az enyémbe. Milyen puha a keze. Istenem bárcsak ezzel simogatna. Úgy éreztem nem bírom már ki sokáig nélküle. Szükségem van rá, szeretném szeretni.

A következő pillanatban kirántotta a kezét és kicsit félve nézett rám. Szerettem volna valami biztatót vagy valami kedveset mondani neki, de rájöttem, hogy még nem jött el az ideje. Nehéz szívvel, de elengedtem a kezét.

Elindultam megkeresni a többieket. Nate jött velem szembe.

- Na, mit derítettél ki? – kérdezte kíváncsian.

- Lorinnak hívják és tényleg új. Kicsit félénknek tűnik és közelről még szebb. – mosolyogtam.

- Mikor mondod el neki?

- Szerintem előbb egy kicsit össze kellene ismerkednünk nem? Szeretném, ha legalább a barátjának tekintene, mielőtt beava…

- Honnan ismered Damient? – hallottam meg Caroline hangját.

- Szia, neked is! Nem tanították meg, hogy előbb illik köszönni és bemutatkozni? – vágott vissza Lorin, mire szinte az egész ebédlőben csend lett.

Nem igaz ez a hisztis szőke soha nem érti meg, hogy nem érdekel?

- Hah… - kapkodta a levegőt Caroline. – Caroline vagyok, de te meg nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert semmi közöd hozzá, nem a tulajdonod. – Ez az édes, mond meg neki. – Majd, ha tanultál egy kis jó modort újra megkérdezheted, és akkor talán válaszolok is.

- Ne hidd, hogy érdeklődik utánad! Ő az enyém! – kiabálta. Na most már elég. Még hogy az övé vagyok. Elindultam az asztal felé, de Nate hirtelen lefogott.

- Nyugi testvér, úgy remegsz, hogy mindjárt átváltozol itt mindenki előtt. Vegyél mély levegőt, Lorin megvédi magát, ne félj.

- Azt hiszed te kis béka, engedem majd, hogy megszerezd? Te egy kis senki vagy! Egy árva! – a kezem tovább remegett.

- Én megölöm ezt a spinét. – morogtam.

- Igen! Igen. – folytatta – Tudom, hogy ki vagy. Egy élősködő!

Abban a pillanatban Lorin arcon öntötte Caroline-t aki megszólalni se tudott a meglepetéstől.

- Még hogy félénk mi? – nevetett Nate.

- Tudod mit?- hallgattuk tovább a veszekedést – még mindig vagyok inkább árva, mint egy orrplasztikázott, idegbeteg szőke picsa!

- Apám nem semmi a csaj. Azt hiszem téged is gatyába fog rázni párszor. – mosolygott továbbra is Nate.

- Tegye! – mosolyogtam most már én is.

Közben megjelentek a többiek is.

- Damien, áldásom rátok. Ez a csaj, öregem, azt hiszem te leszel a legnagyobb papucs közülünk. – mondta Lucas.

- Na te csak maradj csendben. – szólalt meg Samy, mire mindenki nevetett.

- Megnézem mi van vele. – szólt közbe Cora. – Megpróbálok vele összebarátkozni.

- Köszi Cora. – néztem rá hálásan.

- Ne félj, csak szépet mondok rólad. – mosolygott rám és már el is indult egy tálcával a kezében.

- Gyere haver. – ölelt át Nate. – Enni is kell. Ne hogy lefogyj az esti futásban.

Leültünk a szokásos asztalunkhoz, bár én egyáltalán nem tudtam az evésre gondolni csak is Lorinra.