Kellemes Húsvéti Ünnepet!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

U. i.: Van egy kis meglepetésem!

 

1 díjam!!!

Sziasztok, meg kaptam az első díjam!

 

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a logót a blogodra!

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

 

1. Nagyon szépen köszönöm: Asleynek, HelloKittynek, Brigi Bogyónak és Fancsynak! Mindegyikük elküldte nekem, ami nagy öröm számomra :)

 

2. Megtörtént!

 

3. Ime 7 dolog rólam:

- imádom a csokoládét (nem telik el nap, hogy ne ennék, hála az égnek nem látszik rajtam) :)

- óvónő vagyok - így naponta 32 gyerekem van!

- két kutya és egy macska tulajdonosa vagyok

- imádok írni - jelenleg két történetet írok, de már egy harmadik is jár az agyamba

- fanatikus olvasó vagyok (jelenleg a Harry Pottert olvasom)

- koszorúslány leszek egy júliusi esküvőn

- imádom az Alkonyatot, az első részt kb. tízszer láttam!

 

4. Bocsi mivel nem tudom, hogy kell a nevéhez a linket csatlakoztatni, így kiírom a linkcímet

- demon (http://blackangelsecretlife.blogspot.com/)

- Zoe Henderson (http://afarkashercegnoje.blogspot.com/)

- LaPush (http://ket-torzs-hercegnoje.blogspot.com/)

- Monya (http://monya-twilightfanfiction.blogspot.com/)

- Qayet (http://christy-vegzetesutazs.blogspot.com/)

- Bius (http://angeliclifebius.blogspot.com/)

- DorCsa (http://dorcsa-holdtolte.blogspot.com/)

 

5. Megtörtént!

 

Még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Nélkületek ez nem sikerült volna :)

16. fejezet Jack nélkül

Sziasztok! Még egyszer elnézést, hogy csak most tettem fel, a fejezetet. Holnap jön a folytatás :)
u. i.: tudom hogy rövid, de úgy éreztem kell ez a fejezet az igazi folytatás előtt!


Lorin szemszög


A következő két vagy három hét – megmondani pontosan nem tudnám – egyfajta sokkban telt. Úgy éreztem magam, mint aki kilépett volna a testéből. Egy robot, aki végzi a feladatát, de nem érez semmit.

Szegény Damien, és szegény szülei!
Mindenben segítettek, amiben tudtak. Elintézték Jack… temetését és a hercehurcát, ami vele jár.
Még kimondani is rossz. Jack halott! Az az ember, aki apám helyett, apám volt nincs többé. Mikor meghaltak a szüleim, úgy döntött, hogy felnevel, pedig alig múlt 23 éves. Felépített egy karriert és tisztességgel gondoskodott rólam.
Úgy éreztem az én hibám, az egész. Valamit tennem kellett volna. Ha nem akarok a lányokkal találkozni… Damien velem lett volna és segített volna. Istenem Damien! Szegény ugyanúgy szenved, mint én! Bár próbál segíteni. A srácokkal, a házból összeszedték a cuccaim és azóta Damienéknél lakok.

Egy hete… kb. … újra elkezdtem iskolába járni. Muszáj, mivel az érettségiig, már csak egy hónap van hátra.
Igen, és most jut eszembe, hogy Cora esküvőéig, pedig két hónap.
Mégsem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem tudok a jóra gondolni, hogy lassan befejezem az iskolát, amit úgy vártam. A legjobb barátnőm férjhez megy, rám mégsem számíthat.

A napjaim ugyanúgy telnek: felkelek, felöltözőm, megreggelizem (amit elém tesznek), suliba megyek, “hazajövök”, megírom a leckét – hozzáteszem az utóbbi időben nagyon jól tanulok – majd lefekszek Damien mellé. Szegény mostanában csak egy ölelést kap, bár érzem, hogy most ő sem vágyik többre, talán miattam.
Ja, és válaszolok a kérdésre, ha feltesznek, de magamtól nem nagyon szólalok meg.

A többiek próbálnak jobb kedvre deríteni, de nem megy nekik. Egyedül Damien tartja bennem a lelket.
- Na jó, ebből elég! – szólal meg hirtelen. Épp az ágyon fekszünk kora délután, valószínűleg szombat van.
- Miből? – nézek rá értetlenül.
- Ebből az egészből, érzem, hogy magadat vádolod. Ezzel nem jutunk előbbre. Inkább kiabálj velem, töltsd ki rajtam a haragod, vagy sírj, de ezt a csendes magadba fordulást és önkínzást, hagyd abba, mert megszakad a szívem. Kérlek édes… segítsek? – simogatott meg.
Amint ezeket elmondta és hozzám ért látomásom támadt.

Láttam, ahogy előttem térdel egy gyűrűvel a kezében, majd láttam, ahogy Cora esküvőjén magához ölel én pedig átkarolom és viselem a gyűrűt.
Jézusom megkéri a kezem! Majdnem felsikoltottam örömömben. Hirtelen mintha visszakerültem volna a testembe. Rájöttem, hogy nem a múlton kell rágódnom – azt már nem tudom megváltoztatni – de a jövőt szebbé tehetem. Itt van ez a csodálatos férfi, aki szeret engem és én is őt. Boldoggá szeretném tenni és tudom hogy ő is engem.

- Lorin! Lorin jól vagy? – tértem vissza a valóságba.
- Igen jól! – mosolyogtam rá. – Most már minden rendben lesz. – csókoltam meg.
Sajnálatomra, mire elmélyült volna, Damien félre húzódott és kérdőn nézett rám.
- Szeretlek. – suttogtam – és sajnálom, hogy ilyen voltam.
- Semmi baj, tudom hogy kell idő még feldolgozod, csak gyűlöllek így látni. Hogy nem tudok rajtad segíteni…

- De igen is segítesz. Segítesz azzal, hogy létezel, azzal hogy szeretsz, azzal hogy itt vagy mellettem. – öleltem át.
- Szeretlek. – mosolygott rám.
- Akkor csókolj meg és felletesd el velem ezt a szörnyűséget. – csókoltam meg újra.
Miközben egymást vetkőztettük, az agyam kis szegletében azon gondolkoztam, mikor kéri meg a kezemet.
Remélem minél előbb.

Sziasztok!

Elnézést, hogy tegnap nem tettem fel új fejezetet. Haza jöttem a szüleimhez a tavaszi szünetre és itthon bedöglött az internet, de most már minden oké.
Nem ígérem, hogy még ma felteszem az új fejezetet, de igyekszem, ha ma nem holnap mindenképp és elnézést még egyszer.

Amúgy mindenkinek kellemes szünetet és a lányoknak sok locsolót kívánok hétfőre.

Puszi Gigi

Egy új élet reményében 2. fejezet

2. fejezet Vámpír?!!

Amy szemszög

Még végig sem értem a gondolattal, amikor hirtelen belépett a terembe egy magas fekete hajú srác. Úristen, ez a pasi egy isten! Kár hogy nem barátkozhatok, nem akarok feltűnést kelteni. De ez a pasi… a fenébe és pont felém tart, de mintha mérges lenne. Mi a fenét csináljak?

- Bocs, de ez az én helyem! – mondta mély mégis gyönyörű hangján.

Amint ráemeltem tekintetem és alaposabban végignéztem, vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Nemcsak a hangja, hanem a teste, az arca – szinte szép volt – pedig ilyent nem szokás mondani egy férfira. Már pedig ő javában férfi volt.

Ha a szeme nem lett volna aranyszínű, azt hihettem volna, hogy vámpír.

Hát igen volt már alkalmam találkozni velük.

Már elég rég volt, nem sokkal az után, hogy megtanultam kezelni a képességem, találkoztam egy vámpírral. Méghozzá női vámpírral.

Elsőre elég megtévesztő volt. Egy fiatal tizenöt év körüli kislány, akit az ember egyből megsajnál, nem úgy a képessége. Mikor összetalálkoztunk, abban a pillanatban elfogott a fájdalom, de olyan erősen, hogy a földre görnyedtem kínlódásom közepette. Amint rájöttem, hogy ő teszi velem elkezdtem elszívni az energiáját, de olyan erősen, hogy el is ájult. Már ha ez lehetséges egy vámpírnál.

Mindenesetre nála bevált. Akkor jöttem rá, hogy mi ő valójában, és hogy mekkora képességem van.

Egész életemben attól féltem, hogy véletlenül megölök valakit és végre használhattam úgy a képességem, hogy az megmentette az életem.

Azóta hála az égnek nem találkoztam vámpírral, de ez a pasi! Esküszöm ilyen szépség a valóságban nem létezhet.

Közben rájöttem, hogy ő még mindig a válaszomat várja.

- Nem volt ide írva a neved, úgyhogy ne haragudj, de már én ülök itt. – na erre mit lépsz?

- Lehet, viszont te most jöttél én pedig már két éve itt ülök. – válaszolta bosszúsan.

- Hát akkor ideje új helyet keresned. – vágtam vissza. Kezdett felidegesíteni. – Amúgy is nem mindegy hol ülsz?

- Nem!  - felelte.

- Na légy jó fiú és ülj máshova. – néztem rá boci szemekkel.

- Rendben. – felelte, már kezdtem megörülni, hogy milyen könnyen elértem, amit akartam, mikor hirtelen leült mellém és pimaszul mosolygott vissza.

- Nem így gondoltam! – mondtam sértődötten.

- Talán nem tetszik, lehet hogy akkor neked kellene új helyet keresned. – mosolygott rám.

Nem igaz, ez a pasi nem normális, ezzel még veszekedni sem lehet. Mégis milyen szívdöglesztő. Esküszöm, ha nem egy iskolában lennék rávetném magam és békén se hagynám, amíg le nem szaggatja a bugyimat.

Jaj Amy! Miket gondolsz? Főleg első nap! Most kezdem új életemet és máris le akarok teperni egy alig 18 éves pasit.

Miközben ezen gondolkoztam, már javában elkezdődött az óra. Szerencsére a tanár nem hívott ki, hogy bemutatkozzam. Bár annyira hátul ültem, hogy lehet hogy észre sem vett.

Mindenesetre mire az óra végére értünk, én már körülbelül húsz féle módon levetkőztettem a szememmel, a mellettem ülő osztálytársamat.

Emmett szemszög

Amint beértem észrevettem, hogy valaki a helyemen ül. Méghozzá egy lány, akit eddig nem láttam. Bár én a szőkéket jobban csípem, mint a barnákat, mégis valami megfogott ebben a lányban. Ki ez a lány? Csak nem az új csaj akit Alice mesélt?

- Bocs, de ez az én helyem! – mondtam neki kicsit mérgesen.

Vártam, hogy pironkodva bocsánatot kér és magamra hagy, de ehelyett pökhendien visszaszólt.

- Nem volt ide írva a neved, úgyhogy ne haragudj, de már én ülök itt. – Mi van? Ez meg mit képzel magáról?

- Lehet, viszont te most jöttél én pedig már két éve itt ülök. – válaszoltam bosszúsan. Még azt hiszi ő tojta a spanyolviaszt, pedig ha tudná…

- Hát akkor ideje új helyet keresned. – vágott egyből vissza. Kezdett felidegesíteni. – Amúgy is nem mindegy hol ülsz?

- Nem!  - csak azért is én fogok itt ülni, ne már hogy egy sima halandó lány megmondja nekem mit tegyek! Istenem, de gyönyörű! Nem olyan mint Rosalie, határozottan nem. Mégis legszívesebben… NEM!!! Mikre gondolsz Emmett. Te egy özvegy vámpír vagy, ő meg egy 17 éves csitri.

- Na légy jó fiú és ülj máshova. – nézett rám nagy szemekkel. Rendben kislány, de ne hidd, hogy megnyerted a háborút!

- Rendben. – feleltem, majd szépen leültem melléje és rá mosolyogtam, mintha mi sem történt volna.

- Nem így gondoltam! – morogta a bajsza alatt.

- Talán nem tetszik, lehet, hogy akkor neked kellene új helyet keresned. – mosolyogtam, miközben néztem, hogy vörösödik el a dühtől.

Edward most biztos jót nevet ezen az egész dolgon. Bár ha ő az a lány, akit említettek, akkor elvileg nem hallja a gondolatait, de a beszélgetésünket biztos.

A következő pillanatban belépett a tanár és elkezdte tartani az órát, de egyáltalán nem figyeltem oda – nem mintha szükségem lett volna rá.

Nem tudtam túl tenni magam az előbbi jeleneten, de főleg a lányon nem, aki mellettem ült. Öt éve nem szórakoztam ilyen jót, még ha egy kicsit idegesített is a visszabeszélésével. Arról nem is beszélve mennyire vonzott, de érdekes módon nem a vére, hanem a személyisége és a teste. Esküszöm, ha nem félnék attól, hogy kicsapnak közszemérem sértésért, itt helyben az asztalon a magamévá tenném. Pedig Rose óta nem éreztem így, sőt ha pontos akarok lenni Rose se keltett bennem ilyen szenvedélyt, csak azzal, hogy mellettem ült.

Mi a fene történik velem? Lehet, hogy tényleg félnünk kell ettől a lánytól és nem is egy egyszerű 17 éves csitri?

Mindenesetre azt hiszem suli után össze kéne hívni a családot!!!

15. fejezet Jack

Sziasztok! Egy kis meglepetés. Megírtam ma este a történet és gondoltam fel is teszem egyből. Holnap pedig a másik történet folytatását. Jó olvasást!

Lorin szemszög

Már kezdtünk volna búcsúzkodni a lányoktól – mivel a fiúk csak „sötétedés előtt” – ig adtak kimenőt – mikor Jack rontott be a házba véresen.

- Jack! Mi történt? – futottam oda hozzá. Az egész karja véres volt és az ingje is el volt szakadva.

- Nem tudom… - nyögte ki nagy nehezen - … valami… megtámadott…

- Valami? – kérdeztem vissza, miközben a lányokkal egymásra néztünk.

- Igen… először… először azt hittem egy ember, de mikor… odaért hozzám… uramisten… az nem lehet… nem hiszem… biztos, biztos rosszul láttam… - suttogta, miközben próbált levegőhöz jutni.

- Mi? Mit láttál? – kérdeztem rá gyorsan.

- A szeme… a szeme piros volt. – felelte.

Abban a pillanatban futottam a telefonomhoz és hívtam Damient, miközben Coráék leültették Jacket a nappaliban és próbálták a sérüléseit ellátni.

- Damien! – kiabáltam a telefonba. – Itt van! Megtámadta Jacket.

- Már úton vagyunk, most akartalak hívni. Te jól vagy? – kérdezte miközben a háttérben hallottam, hogy valaki megkérdezi, hogy a lányok is jól vannak-e?

- Igen. Mindegyikünk jól van, de hogyhogy úton vagytok máris?

- Éreztük, hogy megijedtetek. Zárjátok be az ajtót, bár nem sokat segít, pár perc és ott vagyunk, de egyikőtök se menjen ki. Lehet, hogy ezt akarja elérni.

- Rendben. Szeretlek. – suttogtam.

- Én is szeretlek. Nagyon vigyázz magadra és a lányokra. – mosolyodott el egy pillanatra, majd megszakadt a vonal.

Csatlakoztam a többiekhez és megpróbáltuk elállítani Jack vérzését.

- Nincs semmi bajom. Nyugalom… menjünk be a kórházba ott ellátnak...

- Nem mehetünk. – vágtam közbe.

- Miért nem? – nézett rám értetlenül.

- Mert lehet, hogy még itt van az a valami… lehet, hogy újra megtámad. – suttogtam.

- Valahogy akkor is be kell menni a kórházba és fel is kell jelenteni. – válaszolta Jack és már indult is az ajtó felé.

- Nem mehetünk. – kiáltottam rá, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó, mire mindegyikünk felsikított.

Mire rájöttem, hogy mi történt már késő volt. Ő volt az, a vámpír. Valószínűleg a vérszag miatt nem bírta magát türtőztetni, mert csak egy pillanatra nézett ránk és már rá is vetette magát Jackre.

Először csak megharapta, mire az jutott eszembe, hogy a nagybátyám mostantól vámpír lesz. Viszont utána tudatosult bennem, hogy ez a vámpír nem fog megállni, amíg ki nem szívja belőle az összes vért.

- Jack! – üvöltöttem, miközben láttam, hogy nagybátyám már élettelenül csuklik össze, miközben a vámpír szívja a vérét. Jézusom! Megölte a nagybátyámat és meg fog ölni minket is.

Éreztem, hogy Cora megfogja a karomat és húz maga után.

- Futás Lorin! – sikoltotta.

Teljesen leblokkoltam, csak Jack élettelen arcát láttam magam előtt, miközben éreztem, hogy valaki húzza a ruhámat.

A következő pillanatban, valaki meglökött és mintha hirtelen minden visszatért volna. Hallottam Cora sikongatását és láttam, hogy a vámpír még mindig a nagybátyámból lakmározik.

- Lorin gyere már! – húzott Cora a hátsó ajtó felé. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy futok Corával az erdőbe. Hála isten a vámpír nem követett minket, nem tudom miért – vagy lefoglalta Jack, vagy a fiúk kapták el – egy biztos, ha követett volna, már halottak lennénk.

Mivel Nate-k háza volt a legközelebb oda futottunk. 

Mikor odaértünk a házhoz, Nate szülei már vártak minket. Kiderült, hogy Gaby és Samy is ide menekült és már mindent elmeséltek Nate szüleinek.

- Jól vagytok lányok? – kérdezte Thomas Nate apja.

- Én jól vagyok. – hallottam távolról Cora válaszát, majd a következő pillanatban elsötétült a világ…

Mikor ismét magamhoz tértem egy forró kezet éreztem az arcomon.

- Kicsim, jól vagy? – suttogta Damien.

- Mi történt… Jack – kiáltottam fel mikor eszembe jutott az egész.

- Sajnálom, mire odaértünk… már nem tudtuk megmenteni. – suttogta miközben még jobban magához ölelt.

- Ne. – sikítottam fel és el kezdtem zokogni. A nagybátyám, aki mindig is foglalkozott velem, bár a munkája volt igazán az élete… és Julie… mi lesz Julieval? Végre megtalálta a szerelmet és el is vesztette.

- Ssss… minden rendbe jön, sírd csak ki magad. – hallottam Damient.

Nem tudom hány perccel később végre sikerült lenyugodnom.

- Köszönöm. – motyogtam – Mi történt a vámpírral? – tértem magamhoz hirtelen. Hiszen ha még szabadon van…

- Nyugodj meg, vége van. – ölelt magához. – Elintéztük a fiúkkal… sajnálom, hogy nem értünk előbb oda…

- Damien, nem kell magyarázkodnod, nem a te hibád. Csak tarts szorosan, hogy tudjam, te itt vagy. – motyogtam a vállába.

Damien szemszög

Mióta megéreztem Gareth illatát az erdőben két hét telt el. Azóta semmi hírt nem hallottunk róla és nem éreztük az erdőben sem.

A lányoknak már az agyára mehetünk, mivel kiborulva kérték tőlünk, hogy együtt tölthessék a szombatot nélkülünk.

Persze egyikünk sem egyezett bele, mire kijelentették, hogy akkor két hétig nem állnak velünk szóba és a szexet is elfelejthetjük. Na ez tett nálunk keresztbe.

Nehezen, de beleegyeztünk, azzal a feltétellel, ha állandóan jelentkeznek.

Jól is telt a nap. Éreztük, hogy nagyon jól érzik magukat és megígérték, hogy a délutánt Lorinnál töltik.

Kezdett már besötétedni, mikor a fiúkkal úgy döntöttünk, hogy lassan elindulunk a lányokért. Aztán hirtelen rosszul éreztem magam. Nem is én, hanem Lorin. Éreztem, hogy megijedt és nagyon fél.

- Ti is érzitek? – szólalt meg Lucas. Nem is kellett több szó, együtt futottunk a kocsihoz. Nate vezetett, amíg én elővettem a telefonom, hogy felhívjam Lorint, de az hirtelen csörögni kezdett.

- Damien! – kiabálta a telefonba. – Itt van! Megtámadta Jacket.

- Már úton vagyunk, most akartalak hívni. Te jól vagy? – kérdeztem egyből.

- Kérdezd meg, hogy a lányok is jól vannak-e. – szólalt meg Max.

- Igen. Mindegyikünk jól van, de hogyhogy úton vagytok máris?

- Éreztük, hogy megijedtetek. Zárjátok be az ajtót, bár nem sokat segít, pár perc és ott vagyunk, de egyikőtök se menjen ki. Lehet, hogy ezt akarja elérni. – hadartam gyorsan.

- Rendben. Szeretlek. – suttogta.

- Én is szeretlek. Nagyon vigyázz magadra… és a lányokra. – mosolyodtam el mikor meghallottam a morgást hátulról, majd letettem a telefont.

- Siessünk. – szóltam Nate-nek. A fenébe, hogy nem náluk töltöttük a napot, ő lakik a legközelebb Lorinhoz.

Mikor odaértünk a házhoz, láttuk hogy az ajtó kivan tépve a helyéről. Ruhámmal mit sem törődve pillanatok alatt átváltoztam farkassá és futottam be.

Istenem add hogy életben legyen még!

Hallottam, hogy a fiúk is jönnek utánam. Ami bent fogadott minket, az leírni nem lehet.

A vámpír, vagyis Gareth Jack teste fölött görnyedt és szívta belőle az utolsó csepp vért.  Egyből láttam, hogy Jack már menthetetlen. A hátsó ajtó nyitva volt, valószínűleg a lányok ott menekültek ki. Mielőtt az a mocsok feleszmélhetett volna, már rá is ugortunk és téptük szét darabokra.

- Rakok kint tüzet! – hallottam meg Luc hangját a fejemben és már ott se volt.

- Sajnálom Lorint, de valószínűleg Jack mentette meg az életüket! – felelte Nate.

- Szerintetek a lányok hol lehetnek? – kérdezte Max.

- Corát ismerve nálunk. – válaszolta Nate.

- Akkor menjünk oda. – mondta Max, miután az utolsó darabot is a tűzre dobta.

Egyikünknek sem kellett kétszer mondani, rohantunk, mint az őrültek keresztül az erdőn. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy Lorin biztonságban legyen és én újra átölelhessem és megvigasztaljam.

Kiderült, hogy a lányok tényleg ott voltak. Amint beértünk a házba mindenki rohant kedveséhez.

- Hol van Lorin? – kérdeztem idegesen, miután észrevettem, hogy ő nincs a szobában.

- Az emeleten van Sandrával. – válaszolta Thomas. – Elájult, miután ideértek… - a mondat végét már nem értettem, mert rohantam fel az emeletre.

Benyitottam Nate szobájába, mire Sandra felállt és rám mosolygott.

- Magatokra hagylak, még nem tért magához. – suttogta miközben kifelé menet megsimogatta az arcom.

- Köszönöm. – suttogtam vissza.

Leültem az ágyra és csak néztem szerelmemet, miközben hálát adtam mindennek, ami létezett, hogy neki nem esett baja. Nem tudom mi történt volna velem, ha bármi baja esik, vagy ha esetleg megh… bele sem merek gondolni.

Óvatosan simogatni kezdtem az arcát, közben pedig elfeküdtem mellette.

- Kicsim, jól vagy? – suttogtam, mikor kinyitotta a szemét.

- Mi történt… Jack – kiáltott fel hirtelen.

- Sajnálom, mire odaértünk… már nem tudtuk megmenteni. – öleltem magamhoz, miközben belülről mardosott az önvád, hogy miért nem értünk oda időben.

- Ne. – sikított fel sírva.

- Ssss… minden rendbe jön, sírd csak ki magad. – próbáltam megnyugtatni ölelésemmel.

- Köszönöm. – motyogta – Mi történt a vámpírral? –kérdezte hirtelen.

- Nyugodj meg, vége van. – öleltem még jobban. – Elintéztük a fiúkkal… sajnálom, hogy nem értünk előbb oda…

- Damien, nem kell magyarázkodnod, nem a te hibád. Csak tarts szorosan, hogy tudjam, te itt vagy. – motyogta a vállamba.

Egész éjjel így feküdtünk az ágyon, miközben azon gondolkoztam, hogyan tovább.