Egy új élet reményében 2. fejezet

2. fejezet Vámpír?!!

Amy szemszög

Még végig sem értem a gondolattal, amikor hirtelen belépett a terembe egy magas fekete hajú srác. Úristen, ez a pasi egy isten! Kár hogy nem barátkozhatok, nem akarok feltűnést kelteni. De ez a pasi… a fenébe és pont felém tart, de mintha mérges lenne. Mi a fenét csináljak?

- Bocs, de ez az én helyem! – mondta mély mégis gyönyörű hangján.

Amint ráemeltem tekintetem és alaposabban végignéztem, vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Nemcsak a hangja, hanem a teste, az arca – szinte szép volt – pedig ilyent nem szokás mondani egy férfira. Már pedig ő javában férfi volt.

Ha a szeme nem lett volna aranyszínű, azt hihettem volna, hogy vámpír.

Hát igen volt már alkalmam találkozni velük.

Már elég rég volt, nem sokkal az után, hogy megtanultam kezelni a képességem, találkoztam egy vámpírral. Méghozzá női vámpírral.

Elsőre elég megtévesztő volt. Egy fiatal tizenöt év körüli kislány, akit az ember egyből megsajnál, nem úgy a képessége. Mikor összetalálkoztunk, abban a pillanatban elfogott a fájdalom, de olyan erősen, hogy a földre görnyedtem kínlódásom közepette. Amint rájöttem, hogy ő teszi velem elkezdtem elszívni az energiáját, de olyan erősen, hogy el is ájult. Már ha ez lehetséges egy vámpírnál.

Mindenesetre nála bevált. Akkor jöttem rá, hogy mi ő valójában, és hogy mekkora képességem van.

Egész életemben attól féltem, hogy véletlenül megölök valakit és végre használhattam úgy a képességem, hogy az megmentette az életem.

Azóta hála az égnek nem találkoztam vámpírral, de ez a pasi! Esküszöm ilyen szépség a valóságban nem létezhet.

Közben rájöttem, hogy ő még mindig a válaszomat várja.

- Nem volt ide írva a neved, úgyhogy ne haragudj, de már én ülök itt. – na erre mit lépsz?

- Lehet, viszont te most jöttél én pedig már két éve itt ülök. – válaszolta bosszúsan.

- Hát akkor ideje új helyet keresned. – vágtam vissza. Kezdett felidegesíteni. – Amúgy is nem mindegy hol ülsz?

- Nem!  - felelte.

- Na légy jó fiú és ülj máshova. – néztem rá boci szemekkel.

- Rendben. – felelte, már kezdtem megörülni, hogy milyen könnyen elértem, amit akartam, mikor hirtelen leült mellém és pimaszul mosolygott vissza.

- Nem így gondoltam! – mondtam sértődötten.

- Talán nem tetszik, lehet hogy akkor neked kellene új helyet keresned. – mosolygott rám.

Nem igaz, ez a pasi nem normális, ezzel még veszekedni sem lehet. Mégis milyen szívdöglesztő. Esküszöm, ha nem egy iskolában lennék rávetném magam és békén se hagynám, amíg le nem szaggatja a bugyimat.

Jaj Amy! Miket gondolsz? Főleg első nap! Most kezdem új életemet és máris le akarok teperni egy alig 18 éves pasit.

Miközben ezen gondolkoztam, már javában elkezdődött az óra. Szerencsére a tanár nem hívott ki, hogy bemutatkozzam. Bár annyira hátul ültem, hogy lehet hogy észre sem vett.

Mindenesetre mire az óra végére értünk, én már körülbelül húsz féle módon levetkőztettem a szememmel, a mellettem ülő osztálytársamat.

Emmett szemszög

Amint beértem észrevettem, hogy valaki a helyemen ül. Méghozzá egy lány, akit eddig nem láttam. Bár én a szőkéket jobban csípem, mint a barnákat, mégis valami megfogott ebben a lányban. Ki ez a lány? Csak nem az új csaj akit Alice mesélt?

- Bocs, de ez az én helyem! – mondtam neki kicsit mérgesen.

Vártam, hogy pironkodva bocsánatot kér és magamra hagy, de ehelyett pökhendien visszaszólt.

- Nem volt ide írva a neved, úgyhogy ne haragudj, de már én ülök itt. – Mi van? Ez meg mit képzel magáról?

- Lehet, viszont te most jöttél én pedig már két éve itt ülök. – válaszoltam bosszúsan. Még azt hiszi ő tojta a spanyolviaszt, pedig ha tudná…

- Hát akkor ideje új helyet keresned. – vágott egyből vissza. Kezdett felidegesíteni. – Amúgy is nem mindegy hol ülsz?

- Nem!  - csak azért is én fogok itt ülni, ne már hogy egy sima halandó lány megmondja nekem mit tegyek! Istenem, de gyönyörű! Nem olyan mint Rosalie, határozottan nem. Mégis legszívesebben… NEM!!! Mikre gondolsz Emmett. Te egy özvegy vámpír vagy, ő meg egy 17 éves csitri.

- Na légy jó fiú és ülj máshova. – nézett rám nagy szemekkel. Rendben kislány, de ne hidd, hogy megnyerted a háborút!

- Rendben. – feleltem, majd szépen leültem melléje és rá mosolyogtam, mintha mi sem történt volna.

- Nem így gondoltam! – morogta a bajsza alatt.

- Talán nem tetszik, lehet, hogy akkor neked kellene új helyet keresned. – mosolyogtam, miközben néztem, hogy vörösödik el a dühtől.

Edward most biztos jót nevet ezen az egész dolgon. Bár ha ő az a lány, akit említettek, akkor elvileg nem hallja a gondolatait, de a beszélgetésünket biztos.

A következő pillanatban belépett a tanár és elkezdte tartani az órát, de egyáltalán nem figyeltem oda – nem mintha szükségem lett volna rá.

Nem tudtam túl tenni magam az előbbi jeleneten, de főleg a lányon nem, aki mellettem ült. Öt éve nem szórakoztam ilyen jót, még ha egy kicsit idegesített is a visszabeszélésével. Arról nem is beszélve mennyire vonzott, de érdekes módon nem a vére, hanem a személyisége és a teste. Esküszöm, ha nem félnék attól, hogy kicsapnak közszemérem sértésért, itt helyben az asztalon a magamévá tenném. Pedig Rose óta nem éreztem így, sőt ha pontos akarok lenni Rose se keltett bennem ilyen szenvedélyt, csak azzal, hogy mellettem ült.

Mi a fene történik velem? Lehet, hogy tényleg félnünk kell ettől a lánytól és nem is egy egyszerű 17 éves csitri?

Mindenesetre azt hiszem suli után össze kéne hívni a családot!!!