15. fejezet Jack

Sziasztok! Egy kis meglepetés. Megírtam ma este a történet és gondoltam fel is teszem egyből. Holnap pedig a másik történet folytatását. Jó olvasást!

Lorin szemszög

Már kezdtünk volna búcsúzkodni a lányoktól – mivel a fiúk csak „sötétedés előtt” – ig adtak kimenőt – mikor Jack rontott be a házba véresen.

- Jack! Mi történt? – futottam oda hozzá. Az egész karja véres volt és az ingje is el volt szakadva.

- Nem tudom… - nyögte ki nagy nehezen - … valami… megtámadott…

- Valami? – kérdeztem vissza, miközben a lányokkal egymásra néztünk.

- Igen… először… először azt hittem egy ember, de mikor… odaért hozzám… uramisten… az nem lehet… nem hiszem… biztos, biztos rosszul láttam… - suttogta, miközben próbált levegőhöz jutni.

- Mi? Mit láttál? – kérdeztem rá gyorsan.

- A szeme… a szeme piros volt. – felelte.

Abban a pillanatban futottam a telefonomhoz és hívtam Damient, miközben Coráék leültették Jacket a nappaliban és próbálták a sérüléseit ellátni.

- Damien! – kiabáltam a telefonba. – Itt van! Megtámadta Jacket.

- Már úton vagyunk, most akartalak hívni. Te jól vagy? – kérdezte miközben a háttérben hallottam, hogy valaki megkérdezi, hogy a lányok is jól vannak-e?

- Igen. Mindegyikünk jól van, de hogyhogy úton vagytok máris?

- Éreztük, hogy megijedtetek. Zárjátok be az ajtót, bár nem sokat segít, pár perc és ott vagyunk, de egyikőtök se menjen ki. Lehet, hogy ezt akarja elérni.

- Rendben. Szeretlek. – suttogtam.

- Én is szeretlek. Nagyon vigyázz magadra és a lányokra. – mosolyodott el egy pillanatra, majd megszakadt a vonal.

Csatlakoztam a többiekhez és megpróbáltuk elállítani Jack vérzését.

- Nincs semmi bajom. Nyugalom… menjünk be a kórházba ott ellátnak...

- Nem mehetünk. – vágtam közbe.

- Miért nem? – nézett rám értetlenül.

- Mert lehet, hogy még itt van az a valami… lehet, hogy újra megtámad. – suttogtam.

- Valahogy akkor is be kell menni a kórházba és fel is kell jelenteni. – válaszolta Jack és már indult is az ajtó felé.

- Nem mehetünk. – kiáltottam rá, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó, mire mindegyikünk felsikított.

Mire rájöttem, hogy mi történt már késő volt. Ő volt az, a vámpír. Valószínűleg a vérszag miatt nem bírta magát türtőztetni, mert csak egy pillanatra nézett ránk és már rá is vetette magát Jackre.

Először csak megharapta, mire az jutott eszembe, hogy a nagybátyám mostantól vámpír lesz. Viszont utána tudatosult bennem, hogy ez a vámpír nem fog megállni, amíg ki nem szívja belőle az összes vért.

- Jack! – üvöltöttem, miközben láttam, hogy nagybátyám már élettelenül csuklik össze, miközben a vámpír szívja a vérét. Jézusom! Megölte a nagybátyámat és meg fog ölni minket is.

Éreztem, hogy Cora megfogja a karomat és húz maga után.

- Futás Lorin! – sikoltotta.

Teljesen leblokkoltam, csak Jack élettelen arcát láttam magam előtt, miközben éreztem, hogy valaki húzza a ruhámat.

A következő pillanatban, valaki meglökött és mintha hirtelen minden visszatért volna. Hallottam Cora sikongatását és láttam, hogy a vámpír még mindig a nagybátyámból lakmározik.

- Lorin gyere már! – húzott Cora a hátsó ajtó felé. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy futok Corával az erdőbe. Hála isten a vámpír nem követett minket, nem tudom miért – vagy lefoglalta Jack, vagy a fiúk kapták el – egy biztos, ha követett volna, már halottak lennénk.

Mivel Nate-k háza volt a legközelebb oda futottunk. 

Mikor odaértünk a házhoz, Nate szülei már vártak minket. Kiderült, hogy Gaby és Samy is ide menekült és már mindent elmeséltek Nate szüleinek.

- Jól vagytok lányok? – kérdezte Thomas Nate apja.

- Én jól vagyok. – hallottam távolról Cora válaszát, majd a következő pillanatban elsötétült a világ…

Mikor ismét magamhoz tértem egy forró kezet éreztem az arcomon.

- Kicsim, jól vagy? – suttogta Damien.

- Mi történt… Jack – kiáltottam fel mikor eszembe jutott az egész.

- Sajnálom, mire odaértünk… már nem tudtuk megmenteni. – suttogta miközben még jobban magához ölelt.

- Ne. – sikítottam fel és el kezdtem zokogni. A nagybátyám, aki mindig is foglalkozott velem, bár a munkája volt igazán az élete… és Julie… mi lesz Julieval? Végre megtalálta a szerelmet és el is vesztette.

- Ssss… minden rendbe jön, sírd csak ki magad. – hallottam Damient.

Nem tudom hány perccel később végre sikerült lenyugodnom.

- Köszönöm. – motyogtam – Mi történt a vámpírral? – tértem magamhoz hirtelen. Hiszen ha még szabadon van…

- Nyugodj meg, vége van. – ölelt magához. – Elintéztük a fiúkkal… sajnálom, hogy nem értünk előbb oda…

- Damien, nem kell magyarázkodnod, nem a te hibád. Csak tarts szorosan, hogy tudjam, te itt vagy. – motyogtam a vállába.

Damien szemszög

Mióta megéreztem Gareth illatát az erdőben két hét telt el. Azóta semmi hírt nem hallottunk róla és nem éreztük az erdőben sem.

A lányoknak már az agyára mehetünk, mivel kiborulva kérték tőlünk, hogy együtt tölthessék a szombatot nélkülünk.

Persze egyikünk sem egyezett bele, mire kijelentették, hogy akkor két hétig nem állnak velünk szóba és a szexet is elfelejthetjük. Na ez tett nálunk keresztbe.

Nehezen, de beleegyeztünk, azzal a feltétellel, ha állandóan jelentkeznek.

Jól is telt a nap. Éreztük, hogy nagyon jól érzik magukat és megígérték, hogy a délutánt Lorinnál töltik.

Kezdett már besötétedni, mikor a fiúkkal úgy döntöttünk, hogy lassan elindulunk a lányokért. Aztán hirtelen rosszul éreztem magam. Nem is én, hanem Lorin. Éreztem, hogy megijedt és nagyon fél.

- Ti is érzitek? – szólalt meg Lucas. Nem is kellett több szó, együtt futottunk a kocsihoz. Nate vezetett, amíg én elővettem a telefonom, hogy felhívjam Lorint, de az hirtelen csörögni kezdett.

- Damien! – kiabálta a telefonba. – Itt van! Megtámadta Jacket.

- Már úton vagyunk, most akartalak hívni. Te jól vagy? – kérdeztem egyből.

- Kérdezd meg, hogy a lányok is jól vannak-e. – szólalt meg Max.

- Igen. Mindegyikünk jól van, de hogyhogy úton vagytok máris?

- Éreztük, hogy megijedtetek. Zárjátok be az ajtót, bár nem sokat segít, pár perc és ott vagyunk, de egyikőtök se menjen ki. Lehet, hogy ezt akarja elérni. – hadartam gyorsan.

- Rendben. Szeretlek. – suttogta.

- Én is szeretlek. Nagyon vigyázz magadra… és a lányokra. – mosolyodtam el mikor meghallottam a morgást hátulról, majd letettem a telefont.

- Siessünk. – szóltam Nate-nek. A fenébe, hogy nem náluk töltöttük a napot, ő lakik a legközelebb Lorinhoz.

Mikor odaértünk a házhoz, láttuk hogy az ajtó kivan tépve a helyéről. Ruhámmal mit sem törődve pillanatok alatt átváltoztam farkassá és futottam be.

Istenem add hogy életben legyen még!

Hallottam, hogy a fiúk is jönnek utánam. Ami bent fogadott minket, az leírni nem lehet.

A vámpír, vagyis Gareth Jack teste fölött görnyedt és szívta belőle az utolsó csepp vért.  Egyből láttam, hogy Jack már menthetetlen. A hátsó ajtó nyitva volt, valószínűleg a lányok ott menekültek ki. Mielőtt az a mocsok feleszmélhetett volna, már rá is ugortunk és téptük szét darabokra.

- Rakok kint tüzet! – hallottam meg Luc hangját a fejemben és már ott se volt.

- Sajnálom Lorint, de valószínűleg Jack mentette meg az életüket! – felelte Nate.

- Szerintetek a lányok hol lehetnek? – kérdezte Max.

- Corát ismerve nálunk. – válaszolta Nate.

- Akkor menjünk oda. – mondta Max, miután az utolsó darabot is a tűzre dobta.

Egyikünknek sem kellett kétszer mondani, rohantunk, mint az őrültek keresztül az erdőn. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy Lorin biztonságban legyen és én újra átölelhessem és megvigasztaljam.

Kiderült, hogy a lányok tényleg ott voltak. Amint beértünk a házba mindenki rohant kedveséhez.

- Hol van Lorin? – kérdeztem idegesen, miután észrevettem, hogy ő nincs a szobában.

- Az emeleten van Sandrával. – válaszolta Thomas. – Elájult, miután ideértek… - a mondat végét már nem értettem, mert rohantam fel az emeletre.

Benyitottam Nate szobájába, mire Sandra felállt és rám mosolygott.

- Magatokra hagylak, még nem tért magához. – suttogta miközben kifelé menet megsimogatta az arcom.

- Köszönöm. – suttogtam vissza.

Leültem az ágyra és csak néztem szerelmemet, miközben hálát adtam mindennek, ami létezett, hogy neki nem esett baja. Nem tudom mi történt volna velem, ha bármi baja esik, vagy ha esetleg megh… bele sem merek gondolni.

Óvatosan simogatni kezdtem az arcát, közben pedig elfeküdtem mellette.

- Kicsim, jól vagy? – suttogtam, mikor kinyitotta a szemét.

- Mi történt… Jack – kiáltott fel hirtelen.

- Sajnálom, mire odaértünk… már nem tudtuk megmenteni. – öleltem magamhoz, miközben belülről mardosott az önvád, hogy miért nem értünk oda időben.

- Ne. – sikított fel sírva.

- Ssss… minden rendbe jön, sírd csak ki magad. – próbáltam megnyugtatni ölelésemmel.

- Köszönöm. – motyogta – Mi történt a vámpírral? –kérdezte hirtelen.

- Nyugodj meg, vége van. – öleltem még jobban. – Elintéztük a fiúkkal… sajnálom, hogy nem értünk előbb oda…

- Damien, nem kell magyarázkodnod, nem a te hibád. Csak tarts szorosan, hogy tudjam, te itt vagy. – motyogta a vállamba.

Egész éjjel így feküdtünk az ágyon, miközben azon gondolkoztam, hogyan tovább.