16. fejezet Jack nélkül

Sziasztok! Még egyszer elnézést, hogy csak most tettem fel, a fejezetet. Holnap jön a folytatás :)
u. i.: tudom hogy rövid, de úgy éreztem kell ez a fejezet az igazi folytatás előtt!


Lorin szemszög


A következő két vagy három hét – megmondani pontosan nem tudnám – egyfajta sokkban telt. Úgy éreztem magam, mint aki kilépett volna a testéből. Egy robot, aki végzi a feladatát, de nem érez semmit.

Szegény Damien, és szegény szülei!
Mindenben segítettek, amiben tudtak. Elintézték Jack… temetését és a hercehurcát, ami vele jár.
Még kimondani is rossz. Jack halott! Az az ember, aki apám helyett, apám volt nincs többé. Mikor meghaltak a szüleim, úgy döntött, hogy felnevel, pedig alig múlt 23 éves. Felépített egy karriert és tisztességgel gondoskodott rólam.
Úgy éreztem az én hibám, az egész. Valamit tennem kellett volna. Ha nem akarok a lányokkal találkozni… Damien velem lett volna és segített volna. Istenem Damien! Szegény ugyanúgy szenved, mint én! Bár próbál segíteni. A srácokkal, a házból összeszedték a cuccaim és azóta Damienéknél lakok.

Egy hete… kb. … újra elkezdtem iskolába járni. Muszáj, mivel az érettségiig, már csak egy hónap van hátra.
Igen, és most jut eszembe, hogy Cora esküvőéig, pedig két hónap.
Mégsem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem tudok a jóra gondolni, hogy lassan befejezem az iskolát, amit úgy vártam. A legjobb barátnőm férjhez megy, rám mégsem számíthat.

A napjaim ugyanúgy telnek: felkelek, felöltözőm, megreggelizem (amit elém tesznek), suliba megyek, “hazajövök”, megírom a leckét – hozzáteszem az utóbbi időben nagyon jól tanulok – majd lefekszek Damien mellé. Szegény mostanában csak egy ölelést kap, bár érzem, hogy most ő sem vágyik többre, talán miattam.
Ja, és válaszolok a kérdésre, ha feltesznek, de magamtól nem nagyon szólalok meg.

A többiek próbálnak jobb kedvre deríteni, de nem megy nekik. Egyedül Damien tartja bennem a lelket.
- Na jó, ebből elég! – szólal meg hirtelen. Épp az ágyon fekszünk kora délután, valószínűleg szombat van.
- Miből? – nézek rá értetlenül.
- Ebből az egészből, érzem, hogy magadat vádolod. Ezzel nem jutunk előbbre. Inkább kiabálj velem, töltsd ki rajtam a haragod, vagy sírj, de ezt a csendes magadba fordulást és önkínzást, hagyd abba, mert megszakad a szívem. Kérlek édes… segítsek? – simogatott meg.
Amint ezeket elmondta és hozzám ért látomásom támadt.

Láttam, ahogy előttem térdel egy gyűrűvel a kezében, majd láttam, ahogy Cora esküvőjén magához ölel én pedig átkarolom és viselem a gyűrűt.
Jézusom megkéri a kezem! Majdnem felsikoltottam örömömben. Hirtelen mintha visszakerültem volna a testembe. Rájöttem, hogy nem a múlton kell rágódnom – azt már nem tudom megváltoztatni – de a jövőt szebbé tehetem. Itt van ez a csodálatos férfi, aki szeret engem és én is őt. Boldoggá szeretném tenni és tudom hogy ő is engem.

- Lorin! Lorin jól vagy? – tértem vissza a valóságba.
- Igen jól! – mosolyogtam rá. – Most már minden rendben lesz. – csókoltam meg.
Sajnálatomra, mire elmélyült volna, Damien félre húzódott és kérdőn nézett rám.
- Szeretlek. – suttogtam – és sajnálom, hogy ilyen voltam.
- Semmi baj, tudom hogy kell idő még feldolgozod, csak gyűlöllek így látni. Hogy nem tudok rajtad segíteni…

- De igen is segítesz. Segítesz azzal, hogy létezel, azzal hogy szeretsz, azzal hogy itt vagy mellettem. – öleltem át.
- Szeretlek. – mosolygott rám.
- Akkor csókolj meg és felletesd el velem ezt a szörnyűséget. – csókoltam meg újra.
Miközben egymást vetkőztettük, az agyam kis szegletében azon gondolkoztam, mikor kéri meg a kezemet.
Remélem minél előbb.