Sziasztok! Itt az új fejezet! Pár perc és teszem fel az új történet első fejezetét is.
Damien szemszög
Mikor végre egy kicsit megnyugodtam, elkezdtem visszafelé futni a kocsihoz.
- Damien… Damien haver merre vagy? – hallottam meg a fejemben a gondolatot.
A következő pillanatban előttem voltak a barátaim, a testvéreim, mind a hárman, szintén farkas alakban.
- Jól vagy? – kérdezte Nate. – Cora mesélte, és miután egész nap nem jelentkeztél és nem mentél haza úgy gondoltuk utánad jövünk.
- Láttuk a kocsidat a ház előtt. – tette hozzá Max.
- Jól vagyok, köszönöm. – válaszoltam. – Menjünk vissza.
- Van nálad ruha? – nevetett fel Lucas.
- Nagyon vicces, igen van a kocsiban. – mikor visszaértünk gyorsan átváltoztak és visszaöltöztek, majd Max hozott nekem ruhát a kocsiból.
- Köszönöm. Megkérhetlek titeket valamire? – néztem rájuk.
- Persze. – válaszolták egyszerre.
- Valaki haza vihetné a kocsimat és szólhatna apámnak, hogy jól vagyok…
- Haza kéne menned Damien. – szólalt meg komolyan Nate.
- Haza is megyek, csak még kell egy kis egyedüllét, majd haza gyalogolok.
- Rendben, akkor holnap találkozunk a suliban, és ha nem jössz, úgy is megtalálunk. – nevetett rám Lucas.
- Még egyszer köszönöm, hogy utánam jöttetek. – néztem mindegyik szemébe.
- Ezért vagyunk, nem? – mosolygott vissza Max.
Miután a srácok elmentek, nem bírtam elmenni. Egy darabig nézegettem a házat, majd felmásztam az erkélyre és bemásztam Lorin szobájába.
Tudtam hogy jutok be, hisz az utóbbi hetek estéjét itt töltöttem.
Amint beléptem melegség öntött el, hogy érezhetem az illatát, és egy kis megkönnyebbülés, hogy minden dolga a helyén volt, ami azt jelentette, hogy nem ment messzire vagy legalábbis még vissza fog jönni.
Lorin szemszög
Az egész napot Jack-kel töltöttem. Mivel az ő kocsija szervizben volt, így az enyémmel mentünk.
Először csak bejártuk a környéket, majd elmentünk ebédelni, végül beültünk egy moziba.
Mozi után még be is vásároltunk, így mire hazaértünk már este volt, de nagyon élveztem a napot és jól is esett a tegnapi után, legalább valami elterelte a figyelmemet. Nem akartam gondolkozni.
Tudtam mit kell tennem, vagyis mi az amit tenni fogok. Nem tehetem tönkre Damien életét. Valahogy el kell küldenem, még nem tudom hogyan, de megteszem, még ha a szívem szakad bele…
- Jól éreztem magam. – mosolygott rám Jack, mikor már majdnem otthon voltunk.
- Igen, én is. Régen töltöttünk együtt egy napot. Néha azért beiktathatnánk. – mosolyogtam vissza.
- Rendbe benne vagyok.
- Holnap elvigyelek a munkahelyedre? Tényleg mikor lesz kész a kocsid? – néztem rá.
- Holnap délután elvileg kész. Köszönöm, de nem kell elvinned Julie eljön értem. – mosolygott.
- Tényleg mikor mutatod be? – nem mintha nem láttam már volna fejben. – Jó lenne már megismerni. Vagy félsz, hogy elijesztem? – próbáltam vicces lenni, de azért komolyan kérdeztem.
- Nem, sőt már ő is mondta, hogy szívesen megismerne. Ha gondolod jövő hétvégén összehozzuk, jó?
- Rendben. Megérkeztünk. Felmegyek, még van leckém holnapra. – köszöntem el.
- Oké. Jó tanulást. – mondta és bevonult a dolgozó szobájába.
A másnapon gondolkoztam, miközben mentem fel az emeletre. Mit fogok holnap mondani Damien-nek? Már előre féltem, mi lesz.
Amint kinyitottam az ajtóm, abban a pillanatban lemerevedtem. Damien ült az ágyamon és szomorúan nézett rám. Az egész eddigi döntésemet, hogy holnap elküldöm és majd elkerülöm elfelejtettem. Becsuktam az ajtót és már futottam is felé, hogy átöleljem, de ő sem tétlenkedett. Gyorsan felállt és már csak az ölelő karjait éreztem.
- Ne haragudj. – suttogtam a vállába. – Azon gondolkoztam egész nap, hogy foglak elküldeni magamtól, de nem megy, nem akarlak elveszíteni, bármennyire is önző vagyok, nem tudom megtenni…
- Miért lennél önző? – nézett rám értetlenül.
- Mert nem akarom, hogy miattam meghalj, de arra sem vagyok képes, hogy nélküled éljek. – suttogtam még mindig.
- Lorin… - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. - … ez nem önzőség. Én nem tudok nélküled élni! Szó szerint. Ha nem vagy velem, egy idő után valószínűleg megőrülök. Én csak veled, csakis veled lehetek boldog és egész. Lorin és az életem árán is megvédelek. Ha pedig meghalsz nem is bánom, ha én is meghalok, úgysem tudnék nélküled élni. Szeretlek.
- Én is szeretlek, és nem azért menekültem el tegnap, mert megijedtem. Vagyis azért, de nem magamat féltem. Én azt nem szeretném, ha miattam halnál meg…
- Lorin, értsd meg a bevésődés azért van, hogy a farkas énem megtalálja azt az embert, akivel le tudom élni az életemet, mivel mi egész életünkben csak egy valakit tudunk szeretni. Ha ez az egész lélek csere nem lenne, én akkor is meghalnék, ha te már nem élnél, mert nem volna értelme az életemnek. Viszont azt én is sajnálom, ha te…
- Ssss… - fogtam be a száját. – Egész éjjel mondogathatjuk egymásnak, hogy sajnálom, a lényeg akkor is ugyanaz lesz. Te sem tudsz nélkülem élni és én sem. Márpedig én nem fogok nélküled élni, úgyhogy lehet bűntudatod, de mostantól nem szabadulsz tőlem.
- Biztos vagy? Nem akarok semmit rád kényszeríteni…
- Biztos, és most már fogd be. – mosolyogtam rá, majd magamhoz húztam és megcsókoltam.
Egy farkas szerelme: Lorin gyerekkori balesete óta, látja mások jövőjét, amit persze mindenki elől titkol. A balesetben elveszti a szüleit, így ezután nagybátyja neveli, akinek a munka a mindene. Így Lorin hamar megismeri a magányt és megtanul önállóan élni. Élete egyik pillanatról a másikra változik meg, mikor új helyre költöznek, ahol az iskolában megismeri Damient és barátait.
Egy új élet reményében: Amy nem éppen egy átlagos lány. Kinézetre 18 a valóságban 87 éves. Mégsem vámpír vagy alakváltó, csak egy ember! Akinek élete abban a pillanatban megváltozik, amint Forksba érkezik.
Novella: Egy lányról, Zoéról szól, aki szülei halála után egy nyár erejéig La Push lakója lesz. Lehet, hogy ott is marad?
2011. április 2., szombat
2011. március 30., szerda
10. fejezet Mindennek vége?
Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett az új történet leírása. Bocsánat, de ma még nem tudom abból az első fejezetet felrakni, de ígérem szombaton felteszem és ebből is a következőt. Addig is jó olvasást!
Lorin szemszög
- Azt ugye mondtam, hogy hogyan történik az összekötődés?
- Igen. – pirultam el, mikor eszembe jutott.
- Azt viszont nem mondtam el mi történik utána.
- Miért mi történik? – néztem rá értetlenül.
- Mivel félig lelket cserélünk, így érezzük egymás érzéseit…
- Ezt tudom Cora mondta…
- Igen, de mivel fél lelkünk a másikban van… ne haragudj ezt nem tudom jobban megfogalmazni, ha valamelyikünk meghal… a másik is meghal, mivel fél lélekkel élni nem lehet. – suttogtam a végét és vártam a hatást.
Először fel sem fogtam mit mondott Damien, majd mikor megértettem, azt hittem viccel!
Ezek szerint, ha összekötődünk és meghal én is meghalok, vagy ha én meghalok, ő is.
Érdekes, de nem az első volt számomra fájdalmas, hanem a második változat. Mi van, ha én miattam kell meghalnia?! Azt nem bírnám elfogadni. Igaz nem tehetnék már semmit, mégis nagyon rossz volt erre gondolnom.
- Lorin… kérlek, mondj valami. – suttogta Damien.
- Ez… nem… ezt… muszáj végig gondolnom…
- Persze, semmit nem erőltetek. – vágta rá.
- Ha nem haragszol, én most haza megyek! Hétfőn találkozunk. – utaltam rá, hogy ne jöjjön utánam és hétfőig nem akarom látni.
Végül oda futottam a kocsimhoz és gyorsan elhajtottam.
Cora szemszög
A többiekkel épp nekiálltunk volna a sütéshez, mikor észrevettük Lorint, ahogy a kocsihoz fut és elhajt.
Mi történhetett?
Pár perc múlva megjelent Damien lehajtott fejjel.
- Mi történt? – kérdezte Nate egyből.
- Elmondtam neki, mi történik ha, összekötődünk és valamelyikünk… - nem tudta folytatni, de nem is kellett mindegyikünk értette.
Hát igen, talán ez volt a legnehezebb az egész dologban. Elviselni, hogy a másikra vagyunk utalva. Először nekem is ijesztő volt, de aztán rájöttem, hogy Nate nélkül élni még rosszabb lenne, ráadásul ha ő nem fog élni én se szeretnék.
- Nyugi Damien, csak idő kell neki. Ha végig gondolta vissza fog jönni. – mosolyogtam rá bíztatásképp.
- Remélem, bár azt mondta hétfőn találkozunk, tehát már nem akar látni a hétvégén! – szontyolodott el megint.
- Hidd el szeret téged. Több mint két órát beszélgettem vele és ő ecsetelte, hogy egyáltalán nem fél ettől az egész dologtól és hogy mennyire oda van érted.
- Tényleg? - nézett rám reménykedve.
- Tényleg, de ha szeretnéd holnap átmegyek hozzá, hátha megtudom puhítani.
- Köszönöm. – szegény innentől kezdve nem nagyon vett részt a tábortüzes buliba. Remélem, minden rendbe jön közöttük.
Lorin szemszög
Most mit csináljak? Egyszerűen imádom Damient és úgy érzem a többiekkel lett végre egy normális családom. Mégis mikor arra gondolok, hogy miattam meghalhat életem értelme, egyszerűen úgy érzem, itt kéne hagynom mindent.
Egész éjjel ezen törtem a fejem, végül valamikor hajnalban sikerült elaludnom.
Damien! Mit csináljak veled?
Még magamnak se mertem bevallani, de már rég eldöntöttem, mit fogok tenni.
Cora szemszög
Másnap kora délután, kocsiba ültem és elindultam Lorinhoz. Mikor odaértem egy autót sem láttam a ház előtt. Gyorsan kiugrottam a kocsiból és futottam az ajtó felé… ami természetesen zárva volt.
Damien szemszög
Egész nap unatkoztam a szobámban és szomorkodtam. Lorin nélkül egyszerűen semmihez sem volt kedvem. A következő pillanatban megszólalt a telefonom.
- Cora?
- Szia…
- Meg tudtál valamit? – vágtam közbe.
- Damien… nem akarlak megijeszteni, de…
- Igen?
- Itt vagyok Lorinéknál és zárva az ajtó, egy kocsi sincs a ház előtt.
- Mi?
- Jól hallottad! – vágta rá.
- Azonnal ott vagyok, köszi. – ugye nem ment el, ó istenem könyörgök, csak ne menjen el.
Mikor odaértem Cora már várt rám.
- Próbáltam előbb hívni, de nem veszi fel! Nem tudom merre lehet. Sajnálom Damien. – nézett rám szomorúan.
- Magamra hagynál?
- Persze. Remélem nem ment el, szólj ha megtudsz valamit. – köszönt el és már el is hajtott.
Annyira elfogott a félelem és a szomorúság, hogy nem bírtam tovább befutottam a közeli erdőbe és úgy ahogy voltam ruhástól átváltoztam farkassá.
2011. március 26., szombat
9. fejezet Az igazság
Damien szemszög
Bekopogtam az ajtón, ami abban a pillanatban kinyílt és egy férfi nézett velem farkasszemet…
Ki lehet?
- Igen? Tessék?
- Ó… elnézést! Damien Marks vagyok, Lorin évfolyamtársa, Lorin itthon van?
- Ó! – csodálkozott el az idegen. – Ne haragudj Jack Maxwell vagyok Lorin nagybátyja. - Tényleg, hogy én milyen hülye vagyok! – Sajnálom Lorin nincs itthon, átment a barátnőjéhez és ez szerint – húzott elő egy cetlit – után lemennek a tengerpartra.
A fenébe! Ezek szerint elkéstem. Bár lehet, hogy jobb is, így legalább nincs a közelben Jack, amikor elmondom neki. Remélem még látni akar utána!
- Köszönöm és viszlát! – szóltam a kicsit meglepett nagybácsinak, majd rohantam az autómhoz.
- Viszlát! – hallottam, mielőtt elhajtottam volna.
Lorin szemszög
Mire odaértem Corához Nate köddé vált.
- Látom sikerült kidobnod szegény Nate-t! – mosolyogtam Corára.
- Hát nem volt olyan egyszerű! Megkértem menjen le a srácokkal a tengerpartra és készítsen elő mindent a tábortűzhöz és egy-két óra múlva mi is csatlakozunk. Ennyit ki kell bírnia! – nézett rám sejtelmesen Cora, miután bevezetett a szobájába.
- Nyugi Cora tudok mindenről!
- Mindenről? Mégis miről? – nézett rám óvatósan.
- Hát tudok, a farkasokról, a fiúkról, hogy ti vagytok a lenyomataik vagy mi és hogy Damien-nek én vagyok. Folytassam?
- Oké! Nyugi. Van valamilyen kérdésed? – kérdezte Cora mindentudóan. – Tudod mikor én megtudtam, még nem voltak a lányok, hogy megbeszéljem velük. Én voltam az első, úgyhogy tudom milyen érzés. Minden összekeveredett a fejedben, nem tudod hogy mit csinálj, hogy viselkedj…
- Nem Cora! Érdekes, de nem érzem ezt. Persze fura az egész és kell egy kis idő míg hozzászokom, de nem. Én annyira örülök, hogy ti vagytok nekem. Végre nem kell egyedül lennem. Tudod milyen érzés egyedül lenni gyerekkorod óta? Hogy még a saját nagybátyádnak sem mered elmondani a titkodat attól félve, hogy diliházba csuk?
Egész eddigi életem arról szólt, hogy le ne bukjak, és hogy túléljem a következő évet az iskolába. Vártam, hogy végre 18 éves legyek és itt hagyjak mindent és mindenkit. De tervem a jövőre nézve természetesen nem volt. Most van! És az nem más, mint Damien! Tegnapig magamnak se mertem bevallani ezt az egészet, de amikor mondta ezt az egész bevésődés dolgot, tudod miért imádkoztam magamban?
- Miért? – kérdezett vissza halkan.
- Azért, hogy neki én legyek a lenyomata, a mindene! – kiáltottam.
Mikor befejeztem a kis beszédemet, hirtelen nagyon nyomasztó lett a csend. Végül Cora megszólalt.
- Nyugalom Lorin. Te vagy az! – mosolygott rám, majd megölelt. – És soha többé nem kell egyedül lenned! – suttogta.
- Köszönöm! – néztem rá hálásan.
- Különben is mit nekünk egy jövőbe látó, mikor van már négy alakváltó farkasunk. – kacagott.
Ezen én is jót nevettem.
- Na most viszont beszéljünk komolyan. – váltott hirtelen hangnemet. – Milyen lesz az esküvőm?
Ezen még inkább elkezdtem nevetni. Végre úgy éreztem találtam igazi barátokat és családot.
A délután további részében az esküvőről beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy július 2-án lesz és a részleteket. Megígértem Corának, hogy mindenben segítek neki.
- Figyelj! El kéne indulnunk, mert Nate már megőrül! – mosolyodott el Cora.
- Ezt honnan tudod? – néztem rá elképedten.
- Érzem! Tudod mi már összekötődtünk, így amit érez a másik azt mi is érezzük.
- Igen, mondott erről valamit Damien. Azt mondta nem tudnak pár óránál tovább távol lenni a társától.
- Így van.
- És ha összekötődtünk, akkor mi sem tudunk?
- Nem ez csak rájuk vonatkozik, de rohadt idegesítő érezni, hogy neki hiányzol, így egy idő után te sem bírod ki. – mosolyodott el.
- Értem, hát akkor menjünk.
Amikor leértünk a partra már mindenki ott volt kivéve Damient. Kicsit furcsa volt a többieket nézni, így együtt, míg én egyedül voltam.
A következő pillanatban megláttam, ahogy Damien megáll a kocsival. Abban a pillanatban gyorsabban dobogott a szívem. Nem tudtam hogyan viselkedjek a tegnapiak után.
Szeretem Damient. Ebben biztos voltam. Mégis kicsit ideges voltam… de csak addig, amíg ki nem szállt a kocsiból. Amint megláttam nem bírtam ki, odafutottam hozzá és a nyakába ugrottam.
- Ó, micsoda fogadtatás. – ölelt át.
- Szia. – mondtam elbizonytalanodva.
- Szia. – nézett a szemembe. Én úgy éreztem magam mintha megbabonáztak volna. A szám akaratlanul közelített az övéhez. Imádtam vele csókolózni, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, mintha csoki lenne a szája, amit csak falni akarok.
- Hahó, mi is itt vagyunk. – hallottam meg egy hangot. Ekkor tudatosult bennem, hol is vagyunk.
- Köszi Luc! – szólt vissza szerelmem morcosan.
- Szívesen. – nevettet vissza.
- Beszélnünk kell! – nézett rám most már komolyan Damien.
- Rendben. – ijedtem meg. – Gyere sétáljunk, addig a többiek elkészítik a kaját, igaz? – feleltem hangosabban.
- Persze. – felelték egyszerre.
Már vagy negyed órája sétáltunk és Damien még mindig nem szólalt meg.
Egyszerűen nem bírtam tovább.
- Na jó mi a baj? Kezdesz megijeszteni.
- Van valami… amit… nem mondtam el tegnap… és úgy érzem tisztességesnek, ha elmondom… mielőtt bármi is történne köztünk.
- Rendben. – vágtam rá.
- Azt ugye mondtam, hogy hogyan történik az összekötődés?
- Igen. – pirultam el, mikor eszembe jutott.
- Azt viszont nem mondtam el mi történik utána.
- Miért mi történik? – néztem rá értetlenül.
- Mivel félig lelket cserélünk, így érezzük egymás érzéseit…
- Ezt tudom Cora mondta…
- Igen, de mivel fél lelkünk a másikban van… ne haragudj ezt nem tudom jobban megfogalmazni, ha valamelyikünk meghal… a másik is meghal, mivel fél lélekkel élni nem lehet. – suttogtam a végét és vártam a hatást.
2011. március 24., csütörtök
Új történet!!!
Sziasztok! Ma eszembe jutott egy új történet! Alkonyat fanfiction lenne, legalábbis szerepelne benne a Cullen család! : )))
Ha érdekel a folytatás, írjatok vagy csak jelezzetek, hogy tetszik és akkor jövő héttől írom ezt a történetet is! Természetesen Egy farkas szerelme történetet sem fejezem be! Szombaton hozom az új fejezetet :)
Puszi Gigi
Bevezető:
A nevem Amanda, de jobban szeretem az Amy-t. 18 éves vagyok, legalábbis annyinak nézek ki! A valóságban idén töltöm be a 87-et. Hát igen, de mielőtt mindenki azt hinné, hogy vámpír, vérfarkas, alakváltó, angyal, tündér vagy bármi más vagyok, elárulom, hogy nem! Sima hétköznapi ember vagyok - kisebb génhibával.
Hívhattok mutánsnak is, mint azokban az X-men filmekben.
Egy árvaházban nőttem fel, mivel a szüleim lemondtak rólam. Kb. 10 éves lehettem mikor először észre vettem a képességem. Ja még nem is mondtam! Elszívom az emberek élet erejét! Hogyan kell ezt elképzelni?
Észrevettem, hogy a körülöttem lévő emberek - legalább is akikkel sok időt együtt töltök - egy idő után fáradtabbak, többet hibáznak, könnyebben megbetegszenek.
Na azért nem kell megijedni, senkit nem ölök meg - legalábbis nem tudok róla.
Mindenesetre ez az elszívott erő engem úgymond egészségessé és halhatatlanná tesz. Az egyetlen rossz dolog az egészbe, hogy 4-5 évente új helyre kell költöznöm. Hogy miért?
Először is nem akarom, hogy bárkinek baja essen miattam - bár mára már kifejlesztettem a képességemet, így ki-be tudom kapcsolni, de azért jobb félni, mint megijedni.
Másodszor egy idő után észrevehető, hogy nem öregszem!
Így jelen pillanatban is új lakóhelyem felé tartok az autómmal. Már látom is a táblát: Üdvözöljük FORKSban!
Ha érdekel a folytatás, írjatok vagy csak jelezzetek, hogy tetszik és akkor jövő héttől írom ezt a történetet is! Természetesen Egy farkas szerelme történetet sem fejezem be! Szombaton hozom az új fejezetet :)
Puszi Gigi
2011. március 23., szerda
8. fejezet Apa
Lorin szemszög
Másnap reggel hirtelen ébredtem. Abban a pillanatban eszembe jutott a tegnapi nap. Először a vallomásom Corának, aztán Damien megjelenése és végül a farkas dolog.
Hihetetlen ez az egész, mégis Damien járt a fejembe. Egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni. Szeret! És én vagyok a bevésődése, bár ezt még meg kell beszélnünk, mert nem minden részlet tiszta előttem…. de SZERET!!!
Muszáj felhívnom Corát! Biztos ő szólt Damiennek.
A következő pillanatban már ki is ugrottam az ágyból és a telefonomat kerestem.
Álljunk csak meg, hogy kerültem az ágyamba? Arra még emlékszem, hogy Damient simogatom farkasként, aztán… semmi. Biztos elaludtam és ő felhozott. Istenem, de aranyos.
Lementem a nappaliba megkeresni a telefonom és már hívtam is Corát.
- Halló?
- Szia Cora, Lorin vagyok. – szóltam bele gyorsan a telefonba.
- Szia Lorin. Milyen estéd volt? – nevetett vissza.
- Te intézted? – Kérdeztem rá nyíltan.
- Igen, ugye nem baj?
- Nem, de átmehetnék beszélgetni?
- Persze, csak kirúgom Natet. – kacagott a telefonba. Hallottam, hogy Nate visszaszól valamit.
- Bocsi Nate! Egy óra múlva? – kérdeztem rá?
- Persze gyere csak.
- Köszi szia. – köszöntem el.
Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, reggeliztem és már mentem is Corához.
Damien szemszög
Reggel arra ébredtem, hogy belép valaki a szobámba és kelteget.
- Mi az apa? – kérdeztem álmosan mikor rájöttem ki az.
- Ne haragudj, azt hittem már fent vagy, csak anyáddal már nem bírjuk tovább.
- Mit? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Mi történt tegnap? – nézett rám csillogó szemekkel.
Már majdnem visszakérdeztem, mi történt volna, mikor leesett.
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Tegnap miután elviharzottál, nem sokkal később Cora felhívott az itthoni számon és megkérdezte elmentél-e Lorinhoz. Aztán elmondta, hogy valószínűleg most mondod el neki.
- Aha… - nyögtem még mindig álmosan.
- Na mi történt? Elmondtad neki?
- Nem… igazából magától rájött.
- Hát az meg hogy lehet?- nézett rám apám értetlenül.
- Kiderült, hogy Lorin különlegesebb lány, mint hittem. – mosolyogtam titokzatosan apámra.
- Mi? Ezt most magyarázd el!
- Tudod Lorin még gyerekként balesetet szenvedett a szüleivel, amit csak ő élt túl…
- Igen ezt már mesélted. – vágott közbe türelmetlenül apám.
- Igen, de azt nem meséltem, hogy Lorin kómába került és azóta ha megérint valakit látja a közeli jövőjét. – itt már félve néztem apára.
- …. ez… most komoly?
- Igen.
- Hogy érted azt, hogy közeli jövő?
- Hát például ami pár napon esetleg hónapon belül történik veled, azt nem tudja megmondani, hogy mikor halsz meg… de a teljes részleteket még én sem tudom.
A lényeg, hogy magától rájött arra, hogy farkas vagyok.
- És nem dobott ki? – mosolygott rám.
- Nem, hála istenek! – nevettem vissza én is.
- Akkor nagyon szerethet, mikor én megmondtam anyádnak két napig a közelébe se mehettem! Az apja vadászpuskájával fenyegetett, hogy lelő és a bundámat kiteszi a szobájába… - kacagott közbe – aztán persze ő se bírta ki, ahogy én se.
- Tudom. – mosolyogtam vissza. – Szerencsére Lorin egész nyugodtan fogadta, sőt még át is változtam előtte. Kíváncsi volt, hogy nézek ki.
- És mit szólt a bevésődéshez? – nézett rám komolyan.
- Hát… az se zavarta csak időt kért! – próbáltam elsunnyogni a dolgot.
- Damien! Ugye elmondtad neki?
- Persze, csak… a megjelölést nem részleteztem neki… vagyis azt elmondtam, hogy mikor és mi történik, de a következményt nem. – suttogtam megszégyenülten.
- Damien! Hogy tehetted ezt? Muszáj neki elmondani mindent! Szegény kislánnyal nem szúrhatsz ki. Lehet, hogy nem fogadta volna ilyen simán, ha tudja, hogy…
- Tudom apa, tudom és még a mai nap folyamán meg is mondom neki!
- Jól van! Ha pedig mindent megbeszéltetek, hozd el végre hozzánk, édesanyáddal már nagyon szeretnénk megismerni a „lányunkat”!
- Rendben apa feltétlen! – mosolyogtam rá mindentudóan.
Délután a tengerparton találkoztunk a többiekkel. Arra gondoltam előtte beugrok Lorinhoz és leülök vele megbeszélni mindent, majd együtt megyünk le a partra. Persze, ha még látni akar utána.
Bekopogtam az ajtón, ami abban a pillanatban kinyílt és egy férfi nézett velem farkasszemet…
U. i. : Szombaton kiderül a titok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)