9. fejezet Az igazság

Damien szemszög

Bekopogtam az ajtón, ami abban a pillanatban kinyílt és egy férfi nézett velem farkasszemet…

Ki lehet?

- Igen? Tessék?

- Ó… elnézést! Damien Marks vagyok, Lorin évfolyamtársa, Lorin itthon van?

- Ó! – csodálkozott el az idegen. – Ne haragudj Jack Maxwell vagyok Lorin nagybátyja. - Tényleg, hogy én milyen hülye vagyok! – Sajnálom Lorin nincs itthon, átment a barátnőjéhez és ez szerint – húzott elő egy cetlit – után lemennek a tengerpartra.

A fenébe! Ezek szerint elkéstem. Bár lehet, hogy jobb is, így legalább nincs a közelben Jack, amikor elmondom neki. Remélem még látni akar utána!

- Köszönöm és viszlát! – szóltam a kicsit meglepett nagybácsinak, majd rohantam az autómhoz.

- Viszlát! – hallottam, mielőtt elhajtottam volna.

Lorin szemszög

Mire odaértem Corához Nate köddé vált.

- Látom sikerült kidobnod szegény Nate-t! – mosolyogtam Corára.

- Hát nem volt olyan egyszerű! Megkértem menjen le a srácokkal a tengerpartra és készítsen elő mindent a tábortűzhöz és egy-két óra múlva mi is csatlakozunk. Ennyit ki kell bírnia! – nézett rám sejtelmesen Cora, miután bevezetett a szobájába.

- Nyugi Cora tudok mindenről!

- Mindenről? Mégis miről? – nézett rám óvatósan.

- Hát tudok, a farkasokról, a fiúkról, hogy ti vagytok a lenyomataik vagy mi és hogy Damien-nek én vagyok. Folytassam?

- Oké! Nyugi. Van valamilyen kérdésed? – kérdezte Cora mindentudóan. – Tudod mikor én megtudtam, még nem voltak a lányok, hogy megbeszéljem velük. Én voltam az első, úgyhogy tudom milyen érzés. Minden összekeveredett a fejedben, nem tudod hogy mit csinálj, hogy viselkedj…

- Nem Cora! Érdekes, de nem érzem ezt. Persze fura az egész és kell egy kis idő míg hozzászokom, de nem. Én annyira örülök, hogy ti vagytok nekem. Végre nem kell egyedül lennem. Tudod milyen érzés egyedül lenni gyerekkorod óta? Hogy még a saját nagybátyádnak sem mered elmondani a titkodat attól félve, hogy diliházba csuk?

Egész eddigi életem arról szólt, hogy le ne bukjak, és hogy túléljem a következő évet az iskolába. Vártam, hogy végre 18 éves legyek és itt hagyjak mindent és mindenkit. De tervem a jövőre nézve természetesen nem volt. Most van! És az nem más, mint Damien! Tegnapig magamnak se mertem bevallani ezt az egészet, de amikor mondta ezt az egész bevésődés dolgot, tudod miért imádkoztam magamban?

- Miért? – kérdezett vissza halkan.

- Azért, hogy neki én legyek a lenyomata, a mindene! – kiáltottam.

Mikor befejeztem a kis beszédemet, hirtelen nagyon nyomasztó lett a csend. Végül Cora megszólalt.

- Nyugalom Lorin. Te vagy az! – mosolygott rám, majd megölelt. – És soha többé nem kell egyedül lenned! – suttogta.

- Köszönöm! – néztem rá hálásan.

- Különben is mit nekünk egy jövőbe látó, mikor van már négy alakváltó farkasunk. – kacagott.

Ezen én is jót nevettem.

- Na most viszont beszéljünk komolyan. – váltott hirtelen hangnemet. – Milyen lesz az esküvőm?

Ezen még inkább elkezdtem nevetni. Végre úgy éreztem találtam igazi barátokat és családot.

A délután további részében az esküvőről beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy július 2-án lesz és a részleteket. Megígértem Corának, hogy mindenben segítek neki.

- Figyelj! El kéne indulnunk, mert Nate már megőrül! – mosolyodott el Cora.

- Ezt honnan tudod? – néztem rá elképedten.

- Érzem! Tudod mi már összekötődtünk, így amit érez a másik azt mi is érezzük.

- Igen, mondott erről valamit Damien. Azt mondta nem tudnak pár óránál tovább távol lenni a társától.

- Így van.

- És ha összekötődtünk, akkor mi sem tudunk?

- Nem ez csak rájuk vonatkozik, de rohadt idegesítő érezni, hogy neki hiányzol, így egy idő után te sem bírod ki. – mosolyodott el.

- Értem, hát akkor menjünk.

Amikor leértünk a partra már mindenki ott volt kivéve Damient. Kicsit furcsa volt a többieket nézni, így együtt, míg én egyedül voltam.

A következő pillanatban megláttam, ahogy Damien megáll a kocsival. Abban a pillanatban gyorsabban dobogott a szívem. Nem tudtam hogyan viselkedjek a tegnapiak után.

Szeretem Damient. Ebben biztos voltam. Mégis kicsit ideges voltam… de csak addig, amíg ki nem szállt a kocsiból. Amint megláttam nem bírtam ki, odafutottam hozzá és a nyakába ugrottam.

- Ó, micsoda fogadtatás. – ölelt át.

- Szia. – mondtam elbizonytalanodva.

- Szia. – nézett a szemembe. Én úgy éreztem magam mintha megbabonáztak volna. A szám akaratlanul közelített az övéhez. Imádtam vele csókolózni, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, mintha csoki lenne a szája, amit csak falni akarok.

- Hahó, mi is itt vagyunk. – hallottam meg egy hangot. Ekkor tudatosult bennem, hol is vagyunk.

- Köszi Luc! – szólt vissza szerelmem morcosan.

- Szívesen. – nevettet vissza.

- Beszélnünk kell! – nézett rám most már komolyan Damien.

- Rendben. – ijedtem meg. – Gyere sétáljunk, addig a többiek elkészítik a kaját, igaz? – feleltem hangosabban.

- Persze. – felelték egyszerre.

Már vagy negyed órája sétáltunk és Damien még mindig nem szólalt meg.

Egyszerűen nem bírtam tovább.

- Na jó mi a baj? Kezdesz megijeszteni.

- Van valami… amit… nem mondtam el tegnap… és úgy érzem tisztességesnek, ha elmondom… mielőtt bármi is történne köztünk.

- Rendben. – vágtam rá.

- Azt ugye mondtam, hogy hogyan történik az összekötődés?

- Igen. – pirultam el, mikor eszembe jutott.

- Azt viszont nem mondtam el mi történik utána.

- Miért mi történik? – néztem rá értetlenül.

- Mivel félig lelket cserélünk, így érezzük egymás érzéseit…

- Ezt tudom Cora mondta…

- Igen, de mivel fél lelkünk a másikban van… ne haragudj ezt nem tudom jobban megfogalmazni, ha valamelyikünk meghal… a másik is meghal, mivel fél lélekkel élni nem lehet. – suttogtam a végét és vártam a hatást.