Egy új élet reményében 4. fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet! A másik történetből csak holnap tudom feltenni a folytatást! Puszi


4. fejezet Kiderül…


Amy szemszög

Még végig sem tudtam gondolni az egészet, mikor hirtelen az egyik fa mögül kilépet három csuklyás illető. Az arcukat nem láttam, egészen addig, míg az elől lépkedő legkisebb le nem húzta a fejéről a csuklyáját.

- Te? – ismertem fel egyből azt a vámpírt, akivel régen találkoztam.
- Igen, én! Nem is gondoltam, hogy itt fogok veled újra találkozni! – mosolyodott el.
- Hát én egyáltalán nem szándékoztam veled újra találkozni! – vágtam rá hirtelen, miközben a másik két vámpír is felfedte az arcát. Az egyik egy fiatal férfi volt, nem is férfi inkább gyerek, aki nagyon hasonlított a lányra. A másik egy nagydarab fickó volt. Na vele nem húznék ujjat.

- Mit akarsz? – kérdeztem a csajt.
- Hát igazából más miatt jöttünk ide, de ha már itt vagy… - mosolygott rám és a következő pillanatban a földön feküdtem fájdalmamban. Már megint kezdi, nem igaz! Kezdtem érezni, hogy a fájdalom hatására, képességem kezd kitörni belőlem, mikor meghallottam egy másik hangot.

- Jane! – egy kedves, de erőteljes hang volt. – Kérlek hagyd abba!
Éreztem, ahogy a fájdalom abba marad, de a szememet még nem bírtam kinyitni.
- Á Carlisle! Micsoda meglepetés, épp titeket akartunk meglátogatni, csak épp közbejött valami… - erre egy morgást hallottam magam mellől. Ki lehet az a Carlisle?
Mikor aztán ki tudtam végre nyitni a szemem, el sem hittem amit láttam.

Az isteni pasi térdelt mellettem és körülöttünk pedig idegen emberek, bár felismertem azt a csaj és srácot, akit még reggel “leszívtam” a suli parkolójában. Biztos a családja! De ha ők ismerik őket… akkor… Ezek szerint ők is vámpírok! Tehát nem tévedtem délelőtt, mikor eszembe jutott, hogy esetleg vámpír! Csak azt nem értem, akkor hogy lehet arany szeműk.

- Örülök, hogy találkoztunk, miben lehetünk a segítségedre? – folytatta Carlisle.
- Aro küldött, hogy látogassunk meg, és hogy átadjuk szívélyes meghívását! – felelte fojtottan a kiscsaj. – De ha nem haragszol először elintézném ezt a kis… - nézett rám miközben felálltam, de nem tudta folytatni, mert adoniszom rámorgott, miközben maga mögé húzott.

- De nagyon is bánnám! Ha nem tudnád, ez a mi területünk! – válaszolt Carlisle.
- Lehet, de nekem személyes elintézni valóm van ezzel a kis féreggel! – morgott felém. – Különben is ő csak egy ember, egy táplálék!
- Tudod kit nevezz tápláléknak! – indultam meg felé, miközben kikerültem ŐT, aki próbált visszatartani.
Én viszont elkezdtem használni a képességem a vámpír csaj ellen, aki abban a pillanatban kezdett gyengülni, majd egy erősebb lökettől elájult.
Mindenki rám nézett nagy szemekkel, még a két másik vámpír is aki a csajjal volt. A következő pillanatban viszont a nagyobb termetű elindult felém.

- Meg ne merd tenni. – néztem rá figyelmeztetően. – Ha még egyet lépni mersz, te is úgy jársz, mint ő. Amúgy megmondhatod neki, ha felébred, ha még egyszer a közelembe mer jönni, nem fogok megállni, addig amíg meg nem ölöm.
Szó nélkül felkapták a kiscsajt és elmentek. Ezután beállt a nagy csend. A többiek még mindig engem néztek, de egyik sem szólalt meg. Hát ez kínos!

Végül a Carlisle nevezetű tért először magához.
- Ezt hogy csináltad? – nézett rám kérdőn.
- Először is bemutatkoznék. Amanda Hope vagyok, bár jobban szeretem az Amy-t. – mosolyogtam rájuk.
- Én Carlisle Cullen vagyok, ők pedig a családom. A feleségem Esme – egy gyönyörű nőre mutatott, aki szeretett teljesen mosolygott rám. – A gyerekeim: Edward, Bella, Alice, Jasper és Emmett. – mutatott körbe még az adoniszhoz nem értünk. Tehát Emmett.

- Ti ugye vámpírok vagytok? – kérdeztem rá nyíltan a lényegre.
- Ö… igen! Megkérdezhetem, honnan tudsz rólunk? – kérdezett vissza most már kicsit feszültebben Carlisle.
- A kiscsajtól! – böktem arrafelé, ahol eltűntek. – Pár éve már egyszer összefutottunk és úgy látszik nem tanult a múltkoriból. – morogtam. – Csak azt nem értem, miért aranyszínű a szemetek? – kérdeztem.
- Mi nem bántunk embereket… állatok vérét fogyasztjuk, talán úgy mondanám, hogy vegetáriánusok vagyunk. – mosolygott rám.
- Értem. – erre mégis mit lehet mondani.

- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál Janenel?
- Elszívtam az energiáját. – válaszoltam egyszerűen, mire továbbra is érdeklődő arccal néztek rám így folytattam. – Minden élőlényt körülvesz az energia, legyen az ember, állat vagy vámpír. Én gyerekkorom óta eltudom szívni másoktól ezt az energiát, ezáltal úgymond halhatatlan vagyok. – fejeztem be, mire csodálkozó arcokkal találtam szemben magam.
- Hány éves vagy? Ha szabad ilyet kérdeznem! – tette fel a kérdést egy vékony szőke srác, ha jól emlékszem Jasper.
- Idén leszek 87! – mosolyogtam rá.
- Jól tartod magad! – mosolygott vissza rám Alice.
- Kösz!
- Hihetetlen! És nem öregszel semmit? De hogy jöttél rá erre az egészre? – kérdezett ismét Carlisle.
- Röviden, az elején még nem tudtam kezelni és akarva akaratlanul használtam. – fintorodtam el. – Ma már ki-be kapcsolom. Mikor érzem, hogy szükségem van rá. De mindig csak keveset, hogy ne okozzak kárt senkiben.

- Velem is ezt csináltad, reggel? – kérdezett rá Edward.
- Igen ne haragudjatok. – néztem rá a mellette álló lányra, Bellára.
- Én nem éreztem semmit. – mosolygott rám a lány.
- Ez meg hogy lehet? Általában érzik…
- Szerintem, mivel rajtunk csak kicsit használtad, csak a képességünket vetted el, én sem éreztem volna, ha…
- Milyen képesség? – vágtam közbe.
- Mint ahogy érzékelted Janenél, néhány vámpírnak vannak képességei. Neki a fájdalom keltés a fejben…

- És nektek? – vágtam közbe megint, miközben Emmettre néztem.
- Nekem a gondolat olvasás… - folytatta Edward.
- Mi???
- Nyugi nem árulok el semmit senkinek. – mosolygott rám.
- Kösz ez megnyugtat! – motyogtam.
- Bellának pajzsa van, ami megvéd az elméleti dolgoktól, például a gondolatolvasástól…
- Akkor mostantól kezdve melletted leszek mindig. – néztem nyomatékosan Bellára, mire ő rám mosolygott.

Edward meg sem hallva folytatta:
- Alice látja a jövőt!
- Na ne!!! Mi jön még?
- Jasper érzi és befolyásolni tudja az érzéseidet, Emmett nagyon erős, Esme szeretete mindegyikünknél hatalmasabb, Carlisle-nak pedig hatalmas önuralma van, így tud orvos lenni.
- Na jó álljunk meg egy kicsit, érzed azt, amit én? – néztem kérdőn Jasperre.
- Igen és befolyásolni is tudom. – válaszolta.
- Oké akkor mostantól te meg te - mutattam a két srácra – a közelembe sem jöhettek. – néztem rájuk komolyan, de ők csak nevettek.
Ezek után nem mertem Emmettre nézni, pedig éreztem, hogy néz engem.
- Amy, ha elfogadod, szeretettel meghívnánk magunkhoz! – mondta Carlisle.
- Szívesen! – válaszoltam, legalább addig is Emmett közelében lehetek.
　

Emmett szemszög

Ahogy futottam az erdőben, hírtelen megéreztem Jane illatát. Ráadásul nem egyedül volt. Abban a pillanatban előkaptam a telefonom és hívtam Carlisle-t.
- Gyertek gyorsan, itt van Jane, Felix és Alec. – mondtam egyből a telefonba.
- Máris ott vagyunk. – válaszolta Carlisle és már hallottam is, hogy közelednek.
Pár másodpercen belül ide is ért az egész család.

- Érzitek? – kérdeztem.
- Igen. – felelte Jasper.
- Szerintetek mit akarnak? – kérdezte Bella.
- Nem tudom, de én inkább azt szeretném tudni miért nem láttam őket! – felelte Alice.
- Keressük meg őket, mielőtt valakit bántanak. – felelte Carlisle.
Követtük az illatokat, de ami fogadott minket arra nem voltam felkészülve! Jane Amy fölött állt és mosolygott. Amy pedig a földön hempergett fájdalmában.

- Jane! – szólt rá Carlisle – Kérlek hagyd abba!
- Á Carlisle! Micsoda meglepetés, épp titeket akartunk meglátogatni, csak épp közbejött valami… - nem tudtam kibírni morgás nélkül. Odamentem Amy mellé, hogy megnézzem jól van-e. Nehezen de kinyitotta a szemét. Milyen gyönyörű! - Örülök, hogy találkoztunk, miben lehetünk a segítségedre? – folytatta Carlisle.
- Aro küldött, hogy látogassunk meg, és hogy átadjuk szívélyes meghívását! – felelte Jane. – De ha nem haragszol először elintézném ezt a kis… - abban a pillanatban magam mögé húztam Amy-t, aki közben felállt és felvettem a támadó állást.

- De nagyon is bánnám! Ha nem tudnád, ez a mi területünk! – válaszolt Carlisle.
- Lehet, de nekem személyes elintézni valóm van ezzel a kis féreggel! – milyen személyes dolga lehet, csak nem ismeri Amy-t? – Különben is ő csak egy ember, egy táplálék! – folytatta.
- Tudod kit nevezz tápláléknak! – került ki hirtelen Amy, mire utána kaptam, de ő már elkerült.

A következő amit észrevettem, hogy Jane hirtelen összeesett, mintha elájult volna.
- Meg ne merd tenni. – szólt rá Félixre Amy – Ha még egyet lépni mersz, te is úgy jársz, mint ő. Amúgy megmondhatod neki, ha felébred, ha még egyszer a közelembe mer jönni, nem fogok megállni, addig amíg meg nem ölöm.
Még fel sem ocsúdtam az egészből, mire Jane és bandája eltűnt. Én még mindig nem tudtam megszólalni, ezt Amy tette? De hogyan?

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte Carlisle, na erre én is kíváncsi lennék.
- Először is bemutatkoznék. Amanda Hope vagyok, bár jobban szeretem az Amy-t. – mosolygott ránk.
- Én Carlisle Cullen vagyok, ők pedig a családom. A feleségem Esme – mutatott anyámra – A gyerekeim: Edward, Bella, Alice, Jasper és Emmett. – mutatott végül rám.
- Ti ugye vámpírok vagytok? – kérdezte. Mi??? Ezt honnan tudja?- Ö… igen! Megkérdezhetem, honnan tudsz rólunk? – kérdezett vissza Carlisle.
- A kiscsajtól! – mutatott arrafelé amerre Jane eltünt. Kiscsaj! Ha ezt hallaná! - Pár éve már egyszer összefutottunk és úgy látszik nem tanult a múltkoriból. – morogta. – Csak azt nem értem, miért aranyszínű a szemetek? – kérdezte.
- Mi nem bántunk embereket… állatok vérét fogyasztjuk, talán úgy mondanám, hogy vegetáriánusok vagyunk. – mosolygott rá barátságosan Carlisle. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem.

- Értem.
- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál Janenel?
- Elszívtam az energiáját. Minden élőlényt körülvesz az energia, legyen az ember, állat vagy vámpír. Én gyerekkorom óta eltudom szívni másoktól ezt az energiát, ezáltal úgymond halhatatlan vagyok. – fejezte be, mire az én fejemben csak az maradt meg hogy halhatatlan.
- Hány éves vagy? Ha szabad ilyet kérdeznem! – kérdezte Jasper. Jó kérdés haver!- Idén leszek 87! – mosolygott megint.
- Jól tartod magad! – mosolygott vissza rá Alice. Nagyon jól, gondoltam magamban.
- Kösz!
- Hihetetlen! És nem öregszel semmit? De hogy jöttél rá erre az egészre? – kérdezett ismét Carlisle.

- Röviden, az elején még nem tudtam kezelni és akarva akaratlanul használtam. Ma már ki-be kapcsolom. Mikor érzem, hogy szükségem van rá. De mindig csak keveset, hogy ne okozzak kárt senkiben.
- Velem is ezt csináltad, reggel? – kérdezett rá Edward.
- Igen ne haragudjatok. – nézett rá Bellára.
- Én nem éreztem semmit. – mosolygott Bella.
- Ez meg hogy lehet? Általában érzik…
- Szerintem, mivel rajtunk csak kicsit használtad, csak a képességünket vetted el, én sem éreztem volna, ha…
- Milyen képesség? – vágott közbe.
- Mint ahogy érzékelted Janenél, néhány vámpírnak vannak képességei. Neki a fájdalom keltés a fejben…
- És nektek? – szólt megint közbe, miközben rám nézett. Ezek szerint én is érdeklem őt.
 - Nekem a gondolat olvasás… - folytatta Edward.
- Mi???
- Nyugi nem árulok el semmit senkinek.
- Kösz ez megnyugtat!
- Bellának pajzsa van, ami megvéd az elméleti dolgoktól, például a gondolatolvasástól…
- Akkor mostantól kezdve melletted leszek mindig.
- Alice látja a jövőt!
- Na ne!!! Mi jön még?
- Jasper érzi és befolyásolni tudja az érzéseidet, Emmett nagyon erős, Esme szeretete mindegyikünknél hatalmasabb, Carlisle-nak pedig hatalmas önuralma van, így tud orvos lenni.

- Na jó álljunk meg egy kicsit, érzed azt, amit én? – nézett kérdőn Jasperre.
- Igen és befolyásolni is tudom. – válaszolta.
- Oké akkor mostantól te meg te – mutatott testvéreimre – a közelembe sem jöhettek. – én benne vagyok, foglalkozz csak velem. Jézusom Emmett miket gondolsz!- Amy, ha elfogadod, szeretettel meghívnánk magunkhoz! – mondta Carlisle.
- Szívesen! – felelte legnagyobb örömömre.